A szinguláris (2016)
Bednanics Gábor
Sokféle modernség: megismételhetetlen modernség
Ha eltérő, újszerű, valamiképp tehát idegen perspektíva kialakítását kezdeményezzük a tudományos erőtérben, nem árt szem előtt tartani, hogy ez az önkényesnek és motiválatlannak ható deviancia elég sikeres és meggyőző kell legyen ahhoz, hogy a megszokott értelmezési keretek kitágítását egyáltalán csak megfontolásra érdemesnek tekintsék az adott szakág képviselői. A berögzült kategóriák fellazítását sokan sokféleképp megkísérelték, ám ameddig ez a szubverzió eljuthatott, nem volt több, mint a hagyományos struktúrák alapjainak felmutatása; megszüntetésük, szükségtelenné válásuk nem következett be. A múlt század hatvanas éveiben Michel Foucault a Borges-féle kínai enciklopédia ötletes egyszersmind zavarba ejtő taxonómiájára hivatkozva fejti ki az episztémék változásainak szerkezetét, miközben az össze nem illő elemek sokféleségét vonzó, ugyanakkor megvalósíthatatlan lehetőségnek tekinti.[1] E sokféleség mint afféle előzetes struktúra és az ezt szintaktikai szabályoknak alávető tér egymásra van utalva, mégsem váltja le a gondolkodás fennálló rendszereit. Képes ugyanakkor felmutatni, egyes rendszerek hogyan jöttek létre, alakultak tovább, illetve szűntek meg érvényesnek maradni, vagyis hogy miért az adott szisztéma az éppen uralkodó.
A különféle történelmi vagy irodalomtörténeti időszakok szerepét hasonló mozgások soraként írhatjuk le, azzal a különbséggel, hogy itt a korszakstruktúra diakrón jellegét hozzuk működésbe. Hans Ulrich Gumbrecht kísérlete, hogy az egyidejűség szempontjainak érvényre juttatásával a történelem vonalszerű, totalizáló, evolucionista koncepcióit hagyja hátra, inspiratív, ugyanakkor maga sem kívánja pusztán hatályon kívül helyezni a temporalitás kategóriáit.[2] Az önkényesség ellenében fellépve mégiscsak a foucault-i meglátás örököseként lép fel, amennyiben a kiemelt évben zajló események, jelenségek konvergens cselekvési szekvenciákként lepleződnek le. Hivatkozott kötetének szerkesztésmódja ennek érdekében nemcsak a jelenidejűsítés ad hoc kronologikusságára épít, hanem olyan hipertextuálisnak ható építkezésbe kezd, amely egyszerre utal a digitális kultúra hálózatos csomópontjaira és a könyvkultúra évszázados paratextuális gyakorlatain keresztül megnyilvánuló utalásrendszerre. A kereszthivatkozások, témamutatók és a kötet felépítése egyaránt a papíralapú gondolkodás keretei közül előlépő, de azok határaira már a digitális korszak felől reflektáló meglátás függvényei. A szimultán események korszakképzésnek ellenálló egyberendezése (egyetlen év jelenségeit látjuk itt új rendszerekben elősorolva) a könyv teremtette keretek szerkezeti elvének (hagyományának) köszönhetően válik innovatív, provokatív kezdeményezéssé (hogyan mondhatunk el egy történetet többféleképpen). Feltehetően ezzel összhangban módosul a posztstrukturalista program, hiszen a Foucault-féle diszkontinuitások helyére Gumbrechtnél a változás funkciói kerülnek, az állandósággal, sőt örökkévalósággal szembesítve: az idő és a történelem egymás támogatójaként, de nem egymásból következve lépnek fel. Ez a nem megszokott módon (némiképp tán anakronisztikusan) tervezett temporális perspektíva a dátum jelölő funkcióját nem kitüntetett határhelyzetére való tekintettel, hanem az időviszonyokat és a hozzájuk társított jelentéseket átrendező lehetőségként veszi számításba.
A konkrét időpontokhoz kapcsolódó — Steinwachs elnevezésével élve — kronologikus korszakfogalom nem hosszabb intervallumot jelöl, hanem egy dátumhoz szimbolikusan kapcsolt eseményt, amit azonban a peripetikus megközelítés hivatott dinamizálni azzal, hogy olyan küszöbtapasztalatot közvetít, amely egy adott áttörési eseményhez méri „előtt” és „után”, illetve megszakítottság és folytonosság viszonyát, elkerülvén így a fejlődéselvű koncepciók és az egészelvű történetfilozófiák egyoldalúságait és totalizációs igényeit.[3] A legfőbb kérdés, lehet-e egyetlen dátumra, időpillanatra, kimerevített intervallumra építeni egy történeti leírást? A szinguláris időpillanat ugyanis történeti vetületben jobbára viszonykategóriaként jelentkezik. A történettudományi gondolkodás épp emiatt viselkedik gyanakvóan az esemény egyszeriségét hangsúlyozó leírásokkal szemben:
a történelmi esemény, amely sohasem pontszerű történés, hanem olykor kaotikus eseményepizódok együttese, a retrospekció távlatában ölti csupán magára a teleologikus meghatározottság jellegét. A történelmi eseményt alkotó cselekedetek emellett valamelyest hosszabb időtartamban fejtik ki a hatásukat.[4]
A korszak mint alapképlet ezért hivatkozik egyszerre a történeti esemény fakticitására és az eseményből kibomló lehetőségekre (jelentésekre). Ezáltal kerüli el, hogy a történelem elbeszélését is lehetővé tévő véletlen[5] önkényesen alakítsa megközelítését, illetve hogy a jelentésadás gesztusát permanensen érvényesítő, minden eseményt nivelláló, azokat vég nélkül értelmező paranoia felé forduljon:
A cselekvés történelmi lehetőségeinek a horizontjában áll; de hatása sem lehet tetszés szerinti, a véletlenszerűen teljesen más. A hatás is az egyidejűségek és egyidejűtlenségek kölcsönhatásának játékterében helyezkedik el, az integráló és destruáló interdependencia játékterében. A korszak a cselekedetek és az általuk „kiváltott” dolgok interferenciájának foglalata. A cselekedetek és az eredmények ilyenfajta nem egyértelmű egymáshoz rendelhetőségének értelmében a történelem „magát csinálja”. A szereplőkkel inkább az eredményeket ragadjuk meg, semmint a tényezőket.[6]
Az esemény szereplőinek faggatása, akik nem egyenlők a küszöbtapasztalat tanúival, emiatt válik akut kérdéssé a történeti narratívában: kik és hogyan tettek azért, hogy az esemény történeti struktúra lehessen, illetve miként „feledkezik el” mindeközben a történeti elbeszélés arról, hogy résztvevői és kijelölt pillanatai szolgáltatták számára az alapot.
A struktúráról ekképp leválaszthatatlan esemény a fogalmi keret megkövetelte ismétlésben kerül szembe az egyszeriség illúziójával. A fogalmak bár utólagos konstrukciók, olyan jelekként funkcionálnak, melyek az ismétlődés során hoznak létre jelentéseket, miáltal a jelenségek és a struktúrák egymást kölcsönösen meghatározhatják.[7] Koselleck leírásában épp ezért a struktúrák nem kevésbé lényegesek, mint a tapasztalati tér, mely közvetlenségében sosem áll elő, közvetett közvetlenségét óhajtani mégsem puszta illúzió. A kronologikus eseménysorok kerülőutakon történő felfejtése azonban maga is újabb magyarázatokra vagy épp részt vevő elemekre szorítkozik:
az eseményt átélő, személyesen megtapasztaló történelmi aktorok tudhatják is és nem is, hogy mit éltek át, amikor történelmi idők jártak. Az adott történés vagy történéseknek a hosszabb sora egy hosszabb időtartamban kibomló konceptualizálási (jelentésadási) folyamatban kap jelentőséget, és nyeri el az értelmét. Ennek a rendszerint utólag történelmivé átminősített eseménysornak többnyire a szimbolikus kezdőpontja felel meg csupán egy pontszerű esemény tényének. A konceptualizálás folyamata szempontjából ugyanakkor elengedhetetlen, hogy azok konstruálják meg ily módon a történelmi eseményt, akiknek közvetlenül közük volt annak megtörténtéhez. Ez azt jelenti, hogy a történelmi aktorok némelyike már akkor tudatában van a szóban forgó ténynek, amikor az események éppen zajlanak. Az esemény így posztulált állítólagos szerepéből következtetnek azután vissza a történés kivételes, történelmiként meghatározott súlyára és ezúton elgondolt jelentésére.[8]
A történelem nagy ívű koncepciói mellett épp azért érdemes az irodalomtörténetnek a felé az időszemlélete felé fordulni, mely vagy mikroszinten mutatja be a történéseket, vagy legalábbis tudatosítja eljárásmódjának esendőségeit. Gumbrecht szerint az esemény hagyományos felfogása az, amelyik összetett struktúrát előfeltételez. A történeti szimultaneitás azonban épp azt kísérli meg színre vinni, ahogyan a struktúra szerveződésével vagy logikájával szembeni ellenállás kialakul, ami az esetlegességek interferenciájaként felfogott eseményszerűségre koncentrál. Az esemény nemcsak kiindulópont vagy heurisztikus alap, hanem éppenséggel szembemegy a sturktúráknak is, amikor egyediségét, a benne foglalt szingularitást hangsúlyozzuk. Ez a szubverzív esemény, mely a struktúrákat fenyegeti anélkül, hogy az azokon belül lévő értelmezéseket és fogalmi keretet aktivizálná, hatások és kulturális kódok össze- és széttartásából emelkedik elő.[9] A gumbrechti eseményfogalom tehát szerkezetében és alapjaiban is megkísérli az élménytapasztalat egykori időperspektíváját befogni, ezáltal kikerülni a történeti struktúrák jelentéskonstituáló kényszere alól, ám ennek eredményeképp ismételten a közvetett közvetlenség kategóriáját hozza működésbe.
A történelmet vitató, illetve a történelem temporális viszonylatait megkérdőjelező álláspontok vagy az időiséget odahagyó térbeli mintázatok felé fordulnak, vagy azokra inherens mozzanatokra irányítják a figyelmet, amelyek — miközben létesítik — szét is feszítik a fogalomalkotás kereteit. A történelem ideája helyett épp ezért kerülnek előtérbe a historiográfia materiális aspektusai: az esemény, az emlékezés helye vagy a dokumentum és az azt archiváló megoldások. Gumbrecht jelenléthatásokat bevezető munkája ezért állítható sajátos viszonyba Fredric Jameson rendre visszatérő (afféle nosztalgikusnak ható) modernségkoncepciójával, hiszen mindkettejük számára — bár alapvetően más szempontok alapján — az válik fontossá, ahogy a jelen anyagszerűségének szubverzív lehetőségei lebontják a történelem és a temporalitás preskriptív (hermeneutikus) dimenzióját. Ami nem lehet történeti, mégis kényszerítő erővel hat a gondolkodásra, hiszen — az első modernitásmaxima szerint — nem lehet nem korszakolni. Bár Jameson továbbra is a narratívaalkotásban érdekelt, és ekként a modernség sikerét a korábbi paradigmák hatékony leváltásában látja,[10] miszerint a szinguláris, inauguratív pontokat a teljességigény univerzális stratégiája felé való átmenet szolgálatába állítja. A jelen maga nem szinguláris esemény, a modernség mint sajátos tranzitórikus narratíva teszi lehetővé egyáltalán észlelhetőségét. A történelmet elutasító megközelítés tehát a történelem materialitásait csak az elbeszélhetőség perspektívájából tartja felfedezhetőnek, a Jameson által is idehelyezett, és dolgozatom szempontjából középponti irodalmi modernség épp ezért képes korszakkategóriaként vissza-visszatérni, hiszen viszonyhelyzetében éppenséggel egyszerre állít és kérdőjelez meg. Az irodalmi modernség azonban eleve nem ebben a materiális feltételrendszerben konstituálódik, illetve amennyiben anyagszerű mozzanatai kerülnek előtérbe, megidézik a jelentéseffektusok mindenkori relevanciáit is.
A modern mint ’megújulás, naprakészség’ értelmében vett kifejezés ugyanis mindenkor hadilábon áll a történeti meggyökereztetés igényével, s mint ilyen, könnyen ad indokot a művészet- és irodalomtörténeti használat ellen fellépőknek. Paul de Man Jausszal folytatott vitájában ennek a kettősségnek a nyomába ered, hogy alátámaszthassa a (szubsztanciálisnak ható) történeti feldolgozással kapcsolatos ellenérzéseit.[11] A modernség igenlése persze korántsem jelenti merev szabályok felállítását, sokkal inkább azt az irányelvet követi, mely szerint „a modernség lassan, de szüntelenül változó távlat függvénye”,[12] melyet éppen az idő és a benne elhelyezkedő alkotók, illetve alkotások sajátos megközelítése jelenít meg. A modernség olyan, önmagát állító, de állandóan törlő történeti alakzat, mely az esztétista célként kitűzött kompenzációt a tökéletesség el nem érhető ábrándjával azonosította. A modernségnek az a tulajdonsága, hogy az elérhetetlen utáni folytonos küzdelemben minduntalan alulmarad, törést eredményez, mely mégiscsak termékenynek bizonyul, amennyiben megszüntethetetlenségében, feloldhatatlanságában éppen a szembenállások, megszüntethetetlen oppozíciók közötti átmenet lehetőségét biztosítja.[13] Az újító kezdeményezések a művészetek terén ezáltal nemcsak a sokszor hangoztatott újszerűség, de a folytonosság továbbélésével is jellemezhetők. A modernség eme kétarcúságát az innováció mellett minduntalan jelen lévő visszatekintő látásmód adja, mely a művészetnek kitüntetett szerepet tulajdonító, nálánál sokkal régebbi kultúra függvényeként érti önmagát.[14] Az effajta kölcsönviszony a modernséget válságkorszakként leplezi le, melyben a különféle új értékek megjelenése az értékek elbúcsúztatásának igényével lép színre. A modernség fogalmában rejlő polivalenciák azonban mintha a stíluspluralizmus esetében tapasztalt sokrétűség és széttartó szerkezetek sorsára jutnának. Azon túl, hogy a 19. és 20. század fordulójának lírapoétikai jelenségei az irodalmi köztudatban sokadlagos emléknyommá halványultak, s jobbára csak az Ady harmadik kötetével és a Nyugat megjelenésével indexált költészettörténeti fordulat előzményeként ejtenek szót emez időszakról, számot kell vetni azzal, hogy a modernség emlegetésekor érvényes válaszokat kapni kívánó kutató nemcsak a terminológia dilemmáját lebegteti a szeme előtt, hanem a korszakok bizonyos architektúrája mellett is döntenie kell. A divergáló szerkezet és az egységesítő törekvés eleve gyanúval tölti el az irodalomtörténészt. A fogalom konvencionális használatára buzdítás vak marad a modernségben mint belső ellentmondásokra épülő periódusban jelentkező produktív önellentmondásokra. A modernséget és szójelentéseit egymás ellen kijátszó dekonstruktív megoldás időt, történelmet és történetírást vegyítve kérdez rá a korszak retorikájának megvalósíthatóságára:
Elképzelhető volna-e olyan irodalomtörténet, amely nem csonkítaná meg az irodalmat azáltal, hogy félrevezetően bele vagy rajta kívül helyezne minket, amely képes volna fönntartani az irodalmiság apóriáját, s ugyanakkor számot adna arról az igaz, illetve hamis tudásról, amit az irodalom önmagáról ápol, amely élesen megkülönböztetné a metaforikus és történelmi nyelvet, és éppúgy számolna az irodalom modernitásával, mint történetiségével?[15]
A válasz helyessége egyszerre függ az irodalom autonómiájáról vallott felfogásunktól, a fogalomtisztázástól és az idői struktúrák mögött meghúzódó előfeltevésektől. Magyarországon feltehetően az a szemlélet is közrejátszik a modernséggel szemben hangoztatott gyanú kialakulásában, mely szerint az irodalomtörténeti megközelítések — tágabb látókörük, „nagyobb felbontású” szempontrendszereik miatt — nem kerülhettek egy szintre az interpretáció formalisztikusnak ható analíziseivel. Az elemzés aprólékosságán keresztül színre lépő újszerűség jellegzetességei ugyan erősítették a költészet nyelvi-poétikai megalapozottságának e folyamatban játszott szerepét, a történeti megközelítések távlatisága azonban elhanyagolhatónak ítélte az efféle aspektusokat, miáltal a modern költészet tranzitórikussá vált ugyan, de korszakfogalommá nem.
A modernség kérdése tehát egyrészt a korszakoláshoz, másrészt a fogalom archeológiájához kapcsolódik. A modern e kettős természetében foglal helyet egyszersmind az a vád is, hogy a folytonos megújulást magában rejtő szó odarögzítése egy bizonyos időszakhoz eleve kudarcra ítélt megoldásnak tetszik. Ha azonban a fentiek értelmében az ambivalenciát nem vitatjuk el a modernségtől, sőt annak egyik alkotó tényezőjeként vesszük számításba, akkor ez a fajta dualitás is a modernség eme tulajdonságát erősítheti. Analogikus példaként említhető a felvilágosodás megjelölése is, mely szintén vitatható kapcsolatba került definitív trópusaival, a fénnyel és a nagykorúvá váló emberiséggel, mégsem vetjük el a kifejezést mint olyat, sőt leírásait e metaforikus meghatározások tudatosításával végezzük. A modern is a megújulás jelentőségét hangoztatja, de olyan korszakként, amely a jövőt anticipáló jelen távlatából kérdez rá a múltra. E meglátás szerint a modernségben volt utoljára lehetőség fenntartás nélkül újszerűnek tekinteni valamit, és ezt programmá emelni kifejezett szándéka volt e korszaknak. „A modern az önmaga tudatára ébredt és kísérleti módon létrehozott új.”[16] Ennyiben a modernség előtt és után effajta törekvésre nem akadhatunk. A korszakkijelölés műveletei itt is tetten érhetően önnön archiváló műveleteiket viszik színre. A permanens megújulás évszázadokon keresztül átívelő tapasztalata épp ezért nem mond ellent a modernséget meghatározott időszakként kezelő megközelítésnek. Az idő felgyorsult működésére és a folyton megújulást sürgető programra támaszkodó modernséget ugyanis kiemeli és egyedíti az a történelemre vonatkozó előfeltevés-rendszer, amely a 19. században bontakozott ki és a 20. század hatvanas-hetvenes éveiben kérdőjeleződött meg, s mint ilyen, örököse a humán diszkurzusok kialakulásakor kulcsszerepbe lépett historikus szemléletmódnak, amelynek instabillá válása után már nem lehet olyan jelentőséget tulajdonítani a temporalitásnak, mint az újszerűséget alakító tényezőnek tartó időszakban. Még az ideológiai fenntartásokkal élő írások is ekképp indulnak a fogalom jelentésének és jentőségének nyomába: „Tartja magát a szó, mert immár száz esztendeje mindenképp modern akar lenni a művészet, de nemcsak a művészet, az ember is […] A modernség azonos magával az átmeneti korral.”[17] S noha a modern s forradalmi jelentést is hordoz — és Bóka László szerint a szovjet irodalomelméletből származott át[18] —, alapjában véve nem örvendett olyan elfogadottságnak a magyar irodalmi diszkurzusban, hogy a négyfázisú modernség könnyebben érthetővé válhatott volna ismeretében. A modern költészet főként a német nyelvterületen egységes korszakjelölő, többszöri előfordulása mozgalmak, folyóiratok, irodalmi szövegek neveiben olyan esztétikai program körvonalait sejtette, mely a nyelvi magatartást és a műalkotás kitüntetett helyzetét állította előtérbe.[19]
A modernség fogalmának kialakulása ennyiben nem érvényteleníti, hanem erősíti a modernség korszakáról szóló diszkurzusokat. A modernség nemcsak poétikai újszerűséget, de egyre kritikusabbá váló poetológiai figyelmet is igényel. Gottfried Benn a modern líra egyik alapvonásaként a műalkotás létrehozásának folyamatára vonatkozó tudatos reflexiót említette,[20] a modernséget azonban élesen elválasztotta az újszerűség hajhászásától. A modern költészet programja és programszerűsége nem abban áll, hogy minden áron újat alkosson, hanem abban, hogy ennek az újnak szövegeződő formálódását nyomon kövesse. S noha a Benn által leírt poetológia főként a későmodernségben válik uralkodóvá, a műalkotásban közreműködő nyelv helyzete a klasszikus modernség jelválságában is szerepet játszott.
A századforduló költészetében számos jel utal arra, hogy az empatikus helyett a dialogisztikus megértésforma alakítja a poétikai elveket, melyek nem annyira, vagy nem elsősorban, az idegen szubjektivitás felmutatásának és megértetésének úgynevezett irodalmi eszközei ekkor, hanem a teremtő, újraalkotásra képes befogadás ösztönzői.[21]
A nem homogén megnyilatkozásmód hasonlóan összetett befogadói attitűddel párosul, ami megköveteli, hogy a korszaknak feltehető kérdéseink összefüggjenek a modern költői nyelv összetettségével,[22] sőt egyre inkább annak érthetetlenségére, ennélfogva pedig készen kapott értelmezési paneljeink érvénytelenítésére, elbizonytalanítására törekszik. Akkor is, ha nem kifejezetten az újszerűség követelése jelenik meg a 19. század végének magyar költészetében, a költői műalkotás státusa megváltozik, és ha nem is a teljes érthetetlenség, de a befogadói elvárásrendek megzavarása tapasztalható több alkotó esetében is. A modernségnek tulajdonított sokféleség nem egységbe tömörítése folytán válik modernné, hanem fordítva: az egység mint olyan kérdőjeleződik meg, mégpedig a belső ellenmondások és feszültségek miatt, amelyek eleve sajátosságai a modernségnek. Nem kizárólag átfogó művészeti megjelölésként kell tehát a modernséget számba vennünk, hanem a töredezettség, megtorpanás és átmenetiség permanens jelölőjeként,[23] mely az asszimilálhatatlanság tapasztalatát juttatja a korszak alkotóinak, a negatív megközelíthetőségekben konstituálódó jelentést pedig a periódusban keletkezett szövegeknek.[24] A modernség és a korszakküszöbök egymásra utaltságát jellemzi, hogy e kettő
tudata az európai újkorban az öntételezés kategóriájában találkoznak. A modernitás romantika utáni és romantikaellenes tudatának ezzel ellentétben nem az öntudatként megjelenő pozitív korszaktudat felel meg, hanem az állandó krízis, vagy — pozitívvá tett metaforikával — egy mindig új küszöbtapasztalat képzete.[25]
A magyar modernség fogalmát tehát nem csupán kiterjeszteni szükséges — hiszen akkor önkényes küszöbmegjelölések érvényesíthetőségétől sem tekinthetnék el[26] —, illetve megmutatni általános ernyőfogalomként való használatát, hanem be is kell látni, hogy az összes művészeti ágban zajló tendenciózus változások a romantikától való elkülönülésben és ezen törekvés kudarcaiban, ambivalenciáiban olyan értésmódot jelenítenek meg, mely már nem jelek és olvasók problémátlan viszonyára épül, hanem folytonos „modernizálódásukra”, a mindig új jelentés kialakításában érdekelt együttműködésükre.
HIVATKOZOTT MŰVEK
- Bata Imre. „Jegyzet a modernségről.” In uő, Ívelő pályák. Budapest: Szépirodalmi, 1964.
- Belting, Hans. Das unsichtbare Meisterwerk. München: Beck, 1998.
- Benn, Gottfried. „Líraproblémák.” Fordította Kurdi Imre. Holmi (1991): 952-53.
- Blumenberg, Hans. „A korszakfogalom korszakai.” Fordította Török Ervin. Helikon (2003/3): 321.
- Bóka László. „Modernség, modernizmus, kritika.” In uő, Arcképvázlatok és tanulmányok. Budapest: Akadémiai, 1962.
- Bori Imre. A modern magyar irodalom irányzatai. 1. Kötet. Újvidék: Forum, 1985.
- Bradbury, Malcolm, és James McFarlane. „The Name and Nature of Modernism.” In Modernism 1890—1930, szerk. uők. London: Penguin, 1991.
- de Man, Paul. „Irodalomtörténet és irodalmi modernség.” In uő, Olvasás és történelem. Fordította Nemes Péter. Osiris: Budapest, 2002.
- Foucault, Michel. A szavak és a dolgok. Fordította Romhányi Török Gábor. Budapest: Osiris, 2000.
- Friedrich, Hugo. Die Struktur der moderne Lyrik. Hamburg: Rowohlt, 1992.
- Geist, Peter. „Kurzbesischtigung eines Arsenals.” In Vom Umgang mit Lyrik der Moderne, szerk. Hannelore Prosche. Berlin: Volk und Wissen, 1992.
- Gumbrecht, Hans Ulrich. In 1926. Living on the Edge of Time. Cambridge: Harvard Univerity Press, 1997.
- Gyáni Gábor. „A történelmi esemény fogalma.” Magyar Tudomány (2011/11): 1331.
- Jameson, Fredric. Singular Modernity. New York: Verso, 2002.
- Jauss, Hans Robert. „Der literarische Prozess des Modernismus von Rousseau bis Adorno.” In uő, Studien zum Epochenwandel der ästhetischen Moderne. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1989.
- Koselleck, Reinhart. Elmúlt jövő. Fordította Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz, 2003.
- Kulcsár Szabó Ernő. „Klasszikus modernség, avantgarde, posztmodern.” Kortárs (1990/1): 133.
- Lamping, Dieter. Moderne Lyrik. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 1991.
- Marquard, Odo. „A véletlen apológiája.” In uő, Az egyetemes történelem és más mesék. Fordította Mesterházi Miklós. Budapest: Atlantisz, 2001.
- Nealon, Jeffrey T. „Exteriority and Appropriation. Foucault, Derrida, and the Discipline of Literary Criticism.” Cultural Critique 21 (1992), 114.
- Somlyó György. „Modernnek kell lenni mindenestül”. Budapest: Magvető, 1979.
- Steinwachs, Burkhart. „Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak?.” Fordította Molnár Péter. Helikon (2000/3): 324-26.
- Szegedy-Maszák Mihály. „A nyelvhasználat megújításának hagyománya a modern regényírásban.” In uő, Irodalmi kánonok. Debrecen: Csokonai, 1998.
- Szerb Antal. Vörösmarty-tanulmányok. In uő, Gondolatok a könyvtárban. Budapest: Magvető, 1981.
JEGYZETEK
A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[1] Michel Foucault, A szavak és a dolgok, ford. Romhányi Török Gábor (Budapest: Osiris, 2000), 9-13. ←
[2] Hans Ulrich Gumbrecht, In 1926. Living on the Edge of Time (Cambridge: Harvard Univerity Press, 1997), xii. ←
[3] Burkhart Steinwachs, „Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak?”, ford. Molnár Péter, Helikon (2000/3): 324-26. ←
[4] Gyáni Gábor, „A történelmi esemény fogalma”, Magyar Tudomány (2011/11): 1331. ←
[5] Vö. Odo Marquard, „A véletlen apológiája”, in uő, Az egyetemes történelem és más mesék, ford. Mesterházi Miklós (Budapest: Atlantisz, 2001), 331. ←
[6] Hans Blumenberg, „A korszakfogalom korszakai”, ford. Török Ervin, Helikon (2003/3): 321. ←
[7] Vö. Reinhart Koselleck, Elmúlt jövő, ford. Hidas Zoltán (Budapest: Atlantisz, 2003), 174-75. ←
[8] Gyáni, „A történelmi esemény fogalma”, 1331. ←
[9] Gumbrecht, In 1926, 433-34. ←
[10] Fredric Jameson, Singular Modernity (New York: Verso, 2002), 35. ←
[11] Paul de Man, „Irodalomtörténet és irodalmi modernség”, in uő, Olvasás és történelem, ford. Nemes Péter (Osiris: Budapest, 2002), 73-97. Vö. továbbá Hans Robert Jauss, „Der literarische Prozess des Modernismus von Rousseau bis Adorno”, in uő, Studien zum Epochenwandel der ästhetischen Moderne (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1989), 67-103. ←
[12] Szegedy-Maszák Mihály, „A nyelvhasználat megújításának hagyománya a modern regényírásban”, in uő, Irodalmi kánonok (Debrecen: Csokonai, 1998), 94. ←
[13] Vö. Jeffrey T. Nealon, „Exteriority and Appropriation. Foucault, Derrida, and the Discipline of Literary Criticism”, Cultural Critique 21 (1992), 114. ←
[14] Hans Belting, Das unsichtbare Meisterwerk (München: Beck, 1998), 13. ←
[15] de Man, „Irodalomtörténet és irodalmi modernség”, 96. ←
[16] Somlyó György, „Modernnek kell lenni mindenestül” (Budapest: Magvető, 1979), 12. ←
[17] Bata Imre, „Jegyzet a modernségről”, in uő, Ívelő pályák (Budapest: Szépirodalmi, 1964), 29, 34. ←
[18] Bóka László, „Modernség, modernizmus, kritika”, in uő, Arcképvázlatok és tanulmányok (Budapest: Akadémiai, 1962), 491. ←
[19] Vö. Peter Geist, „Kurzbesischtigung eines Arsenals”, in Hannelore Prosche, szerk., Vom Umgang mit Lyrik der Moderne (Berlin: Volk und Wissen, 1992), 23-24. ←
[20] Gottfried Benn, „Líraproblémák”, ford. Kurdi Imre, Holmi (1991): 952-53. ←
[21] Kulcsár Szabó Ernő, „Klasszikus modernség, avantgarde, posztmodern”, Kortárs (1990/1): 133. ←
[22] Dieter Lamping, Moderne Lyrik (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 1991), 20-21. ←
[23] Vö. Malcolm Bradbury és James McFarlane, „The Name and Nature of Modernism”, in uők, szerk., Modernism 1890—1930 (London: Penguin, 1991), 46-47. ←
[24] Hugo Friedrich, Die Struktur der moderne Lyrik (Hamburg: Rowohlt, 1992), 18-23. ←
[25] Steinwachs, „Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak?”, 326. ←
[26] Vö. pl. „Az első modern magyar költő Arany János.” Bori Imre, A modern magyar irodalom irányzatai, 1. köt., (Újvidék: Forum, 1985), 26. Sőt: „Vörösmarty az első modern költő.” Szerb Antal, Vörösmarty-tanulmányok, in uő, Gondolatok a könyvtárban (Budapest: Magvető, 1981), 366. ←
Friss kötetünkből…
…a fénykardvívás legfőbb vonzereje szórakoztató voltában és hobbijellegében keresendő.
…a szöveg létrehozásához szükséges minden hozzáértésem abból a tudásból származik, amelyet a fizikai partitúrák összeállításán és egyesítésén dolgozva szereztem meg.
Kassai Lajos Kelet és Nyugat eltérő gondolkodásmódját képezi le az eredménycentrikus nyugati (olimpiai, sport) íjászat és a meditatív keleti (főképp kyudo) íjászat mentén…
A taiji relációja a tánchoz, azoknak egymás mellé állítása, szembeállítása és fúziója (mind a három megtörténik a Cseppkánonban) bravúros húzás Goda Gábortól.
…érdemes lehet a taijiquant illető marionett-hasonlatot a nyugati bábfelfogás felől is megvizsgálni…
…ha a kérdés az, hogy „Mi az a Bruce Lee?”, akkor a válasz az lehet, hogy egy triviális és trivializáló, erőszakos, maszkulin, orientalista sztereotípia…
…számos szerző érzi úgy, hogy nem csupán a saját tudományos területéhez tartozik, hanem ahhoz a harcművészeti stílushoz is, amelyet vizsgál.
…a filmtudományi közösség keményvonalas elitista álláspontja az „agyatlan akciófilmekkel” szemben elbátortalanította a filmtudósokat, hogy komolyan foglalkozzanak az akciófilmekkel vagy annak bármely szegletével, beleértve a harcművészeti mozit is…
Ám a vizsgált távol-keleti módszerek nem erre a célra jöttek létre, nem a fitneszipar adott évre szóló divatirányzatai, nem a nyugati szépségideálnak megfelelő muszkuláris testet hivatottak fejleszteni.
A fiktív harcművészetekhez kapcsolódó elemző, értelmező írások hozzájárulnak a már kidolgozott szempontok és módszerek alkalmazhatóságának igazolásához, illetve azok finomításához is.
Előkészületben…
…a technológiába (egy technológiába) bele is lehet szeretni.
Azonban mihelyt a protézis vagy az általában vett technicitás válik a tudás, illetve az elmondható vagy elgondolható dolgok feltételévé, szükségszerűen korlátozottá válik mindaz, ami a protézisről mint protézisről pozitívan tudható vagy mondható.
Az emberből sosem lesz gép. Az embertelen, de embervoltú nyilván még borzongatóbb, mivel alattomosabb és végzetesebb, mint az olyan ember, aki csak gép.
…miközben az élő test munkavégző részének felváltását célozza, a gép már eleve ott volt abban a gép előtti gépben, amit összmunkásnak (Gesamtarbeiter) neveznek…
Archívumunkból…
Annak ellenére, hogy az illatokkal sem az irodalom, sem a film médiuma nem boldogul igazán, […] komoly analógiát vehetünk észre a regényadaptálás és a parfümkészítés folyamatai között.
A jelen maga nem szinguláris esemény, a modernség mint sajátos tranzitórikus narratíva teszi lehetővé egyáltalán észlelhetőségét.
Gyakorlatilag elkerülhetetlen hinni valamiben, ami épp velünk történik: mediálás, igazságtörténés, döntésáldozat, önmagunk történeti kritikája, hálózatosodás/hálózatosítás, viszonykalkuláció, gesztusrezonancia vagy a pomogácsok támadása.
A „nyugati” és „modern” értékek tagadása a világ lakosságának mind szélesebb körében csupán egyike azoknak a nyilvánvaló és aggasztó eredményeknek, melyeket az „gazdasági teológiának” ugyanaz a rendszere okozott, amelyik a mostani válságot is előidézte.
…a szubjektum saját helyzetértékelése egyfajta gondos fizetésimérleg-formára alapszik…
a lukianoszi humor és komikum nem valamiféle rendszertelen kísérlet a minden áron való nevettetésre, hanem inkább finom rendszer, amely lehetőséget ad a gondolatgazdag kifejtésre
Ám önmagunk tükörképe illuzórikus észlelést eredményez, hiszen önmagunkat se a tükör helye általi külső perspektívából, se pusztán vizuálisan, se egy egészleges képként nem tudjuk észlelni.
A különböző vallások szentképeinek összehasonlítása a különböző államok bankjegyeivel. A szellem, mely a bankjegyek ornamentikájából beszél.
A görögök olyan közegnek fogadják el a nevetést, amelyben az ellenségeskedés nyilvánosan deklarálható vagy fenntartható, ez pedig hangsúlyossá teszi azt a felismerésüket, hogy a nevetés veszélyes lehet a polisz társadalmi felépítésére.
Az adósság nem ismer semmilyen időt és semmilyen történelmet.