Antik nevetés (2015)

A valóságfogalmak összeütközése abban az esetben komikus, ha e fogalmak egymással szembeni értelmetlensége nevetséges, következményét tekintve azonban akár végzetes is lehet.

A költő „átváltozása” undorító piócává („hirudo”) az Ars Poetica utolsó soraiban megnyitja az utat, hogy a Metamorphosest a horatiusi szöveg radikalizált és eltúlzott változataként olvassuk…

a lukianoszi humor és komikum nem valamiféle rendszertelen kísérlet a minden áron való nevettetésre, hanem inkább finom rendszer, amely lehetőséget ad a gondolatgazdag kifejtésre

A szellemi öröm tiszta és nyugodt, az olyan öröm viszont, amely annyira heves, nyugtalan és összetett, mint amilyet a komikum vált ki, messzemenően érzéki. Az élet mámorát teremti meg, ami a szellemet is magával ragadja.

Az aranyszamár Apuleiusa és a Szatírák Horatiusa egyaránt komikus irodalmi művet ír, s így mindketten elvárják a nevetés áldásait úgy hősük, mint elbeszélőjük számára.

A népszerű nézetet, miszerint az ember az egyetlen olyan lény, amely nevet (homo ridens), később az ember, mint kinevethető lény (homo risibilis) kevésbé elterjedt tétele egészítette ki.

Vajon az eposzi kellékeket következetesen megreformáló Milton felfigyelt-e a homéroszi epikában gyakran és sokféleképpen megjelenő nevetésre és derűre, s ha igen, mit tartott megőrzésre és átdolgozásra méltónak saját költeményében?

A görögök olyan közegnek fogadják el a nevetést, amelyben az ellenségeskedés nyilvánosan deklarálható vagy fenntartható, ez pedig hangsúlyossá teszi azt a felismerésüket, hogy a nevetés veszélyes lehet a polisz társadalmi felépítésére.

Hogy egyedül az ember csiklandós, annak oka egyrészt bőre finomsága, másrészt pedig az, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely nevet.