Impresszum

Az aranyszamár Apuleiusa és a Szatírák Horatiusa egyaránt komikus irodalmi művet ír, s így mindketten elvárják a nevetés áldásait úgy hősük, mint elbeszélőjük számára.

A görögök olyan közegnek fogadják el a nevetést, amelyben az ellenségeskedés nyilvánosan deklarálható vagy fenntartható, ez pedig hangsúlyossá teszi azt a felismerésüket, hogy a nevetés veszélyes lehet a polisz társadalmi felépítésére.

Hogy egyedül az ember csiklandós, annak oka egyrészt bőre finomsága, másrészt pedig az, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely nevet.

A szellemi öröm tiszta és nyugodt, az olyan öröm viszont, amely annyira heves, nyugtalan és összetett, mint amilyet a komikum vált ki, messzemenően érzéki. Az élet mámorát teremti meg, ami a szellemet is magával ragadja.

Vajon az eposzi kellékeket következetesen megreformáló Milton felfigyelt-e a homéroszi epikában gyakran és sokféleképpen megjelenő nevetésre és derűre, s ha igen, mit tartott megőrzésre és átdolgozásra méltónak saját költeményében?

A népszerű nézetet, miszerint az ember az egyetlen olyan lény, amely nevet (homo ridens), később az ember, mint kinevethető lény (homo risibilis) kevésbé elterjedt tétele egészítette ki.

A költő „átváltozása” undorító piócává („hirudo”) az Ars Poetica utolsó soraiban megnyitja az utat, hogy a Metamorphosest a horatiusi szöveg radikalizált és eltúlzott változataként olvassuk…

a lukianoszi humor és komikum nem valamiféle rendszertelen kísérlet a minden áron való nevettetésre, hanem inkább finom rendszer, amely lehetőséget ad a gondolatgazdag kifejtésre

A valóságfogalmak összeütközése abban az esetben komikus, ha e fogalmak egymással szembeni értelmetlensége nevetséges, következményét tekintve azonban akár végzetes is lehet.