Gazdasági teológia (2013)

Benjamin, Walter

A kapitalizmus mint vallás

A kapitalizmusban vallást kell látnunk, vagyis a kapitalizmus lényegileg ugyanazoknak az aggodalmaknak, gyötrelmeknek és nyugtalanságoknak a csillapítását szolgálja, amelyekre egykor az úgynevezett vallások adtak választ. Annak bizonyítása, hogy a kapitalizmus — nem csupán mint vallásilag meghatározott képződmény, ahogy Weber véli, hanem mint lényegileg vallási jelenség — vallási szerkezettel bír, ma még parttalan egyetemes vitához, tévútra vezetne. Nem vonhatjuk be a hálót, amelyben állunk. Később viszont rálátás nyílik majd erre.

Három vonás azonban már a jelenben is felismerhető a kapitalizmus vallási szerkezetét illetően. Először is, a kapitalizmus tiszta kultuszvallás, talán a legszélsőségesebb, ami valaha létezett. Benne mindennek csak közvetlenül a kultuszra való vonatkozásában van értelme, nem ismer sajátos dogmatikát, sem teológiát. Ebből a nézőpontból nyeri az utilitarizmus a maga vallási színezetét. A kultusz ilyetén konkrétságával függ össze a kapitalizmusnak egy második vonása: a kultusz permanens tartama. A kapitalizmus egy kultusz celebrálása sans trêve et sans merci.^[1] A kapitalizmusban ugyanis nincs „hétköznap”, nincsen nap, mely ne ünnepnap volna abban az ijesztő értelemben, hogy ne a teljes szakrális pompa kibontakozását, a kultusz tisztelőjének végsőkig felajzását foglalná magában. Harmadrészt, ez a kultusz bűnbe-adósságba taszít. Feltehetőleg a kapitalizmus az első olyan kultusz, amely nem feloldoz a bűnök alól, hanem bűnössé tesz. E tekintetben ez a vallási rendszer egy iszonytató mozgásfolyamat sodrásában áll. Egy roppant bűn- vagy adósságtudat, mely képtelen feloldozást nyerni, a kultuszhoz nyúl, de nem azért, hogy ezt a bűnt vagy adósságot levezekelje, hanem hogy egyetemessé tegye, hogy belekalapálja a tudatba, s hogy legvégül és mindenekelőtt magát az istent is belefoglalja ebbe a bűnbe vagy adósságba, hogy végül őt magát is érdekeltté tegye a feloldozásban. A feloldozást itt tehát nem magától a kultusztól kell várnunk, s még csak nem is e vallás megreformálásától, melynek valami biztosat kellene tudnia megragadni benne, s nem is az elutasításától. E vallási mozgalom, vagyis a kapitalizmus, lényegéhez tartozik a végsőkig való kitartás, a kitartás Isten végső és teljes eladósodásáig, a kétségbeesés elért világállapotáig, melyet éppenséggel még remélnek is. Ebben rejlik a kapitalizmus történelmi hallatlansága, ti. hogy a vallás többé nem reformja, hanem szétrombolása a létnek. A kétségbeesés kitágulása vallási világállapottá, melytől állítólag a gyógyír várható. Isten transzcendenciája elbukott. De attól még nem halott, csupán bevonódott az emberi sorsba. Az ember-bolygónak ez az áthaladása a kétségbeesés házán, pályája abszolút magányában, az az ethosz, amelyet Nietzsche kijelöl. Ez az ember az emberfeletti ember, az első, aki a kapitalista vallást felismerve, azt elkezdi beteljesíteni. Negyedik vonása az, hogy istenét el kell titkolni, és csak eladósodása zenitjén szabad megszólítani. A kultuszt egy éretlen istenség színe előtt celebrálják, minden képzet, minden gondolat, mely őrá vonatkozik, megsérti érése titkát.

A freudi elmélet is e kultusz papi uralmához tartozik. Teljesen kapitalista módon van elgondolva. Az elfojtott, a vétkes képzet, a legmélyebb, még megvilágítandó analógia szerint nem más, mint a tőke, melynek kamatait a tudattalan pokla szedi.

A kapitalista vallási gondolkodás mintaképe kiválóan meg van nevezve Nietzsche filozófiájában. Az emberfeletti ember gondolata az apokaliptikus „ugrást” nem a megtérésbe, vezeklésbe, megtisztulásba, vagy bűnbánatba helyezi át, hanem a látszólag állandó, a végszakaszban azonban robbanásszerű, diszkontinuus fokozódásba. Ezért a fokozódás és a „non facit saltum”^[2] értelmében vett fejlődés összeegyeztethetetlenek. Az emberfeletti ember a megtérés [Umkehr] nélkül célba ért, mennyen átnőtt történelmi ember. A menny ilyetén szétrobbanását a felfokozott emberszerűség által, ami vallásilag (még Nietzsche számára is) eladósodás, azaz bűnössé válás, és az is marad, Nietzsche előre megjósolta. S hasonlóképp Marx is: a meg nem forduló [nicht umkehrende] kapitalizmus a kamattal és a kamatos kamattal, amelyek az adósság, vagyis a bűn [Schuld] funkciói (lásd e fogalom démoni kétértelműségét),^[3] szocializmussá válik.

A kapitalizmus merő kultuszból álló vallás, dogma nélkül.

A kapitalizmus — ahogy ez bizonyára nem csupán a kálvinizmusról, hanem az egyéb ortodox keresztény irányzatokról is kimutatható — nyugaton parazitaként fejlődött a kereszténységen, oly módon, hogy a kereszténység története végül lényegében parazitájának, a kapitalizmusnak a története.

A különböző vallások szentképeinek összehasonlítása a különböző államok bankjegyeivel. A szellem, mely a bankjegyek ornamentikájából beszél.

Kapitalizmus és jog. A jog pogány jellege. Sorel, Réflexions sur la violence, 262. o.^[4]

A kapitalizmus meghaladása a vándorlás által. Unger, Politik und Metaphysik, 44. o.^[5]

Fuchs, Struktur der kapitalistischen Gesellschaft, vagy has.^[6]

Max Weber, Ges. Aufsätze zur Religionssoziologie, 2 köt. 1919/20^[7]

Ernst Troeltsch, Die Soziallehren der chr. Kirchen und Gruppen (Ges. W. I. 1912)^[8]

Lásd mindenekelőtt a Schönberg-féle irodalomjegyzéket, II.

Landauer, Aufruf zum Sozialismus, 144. o.^[9]

Az aggodalmak: elmebetegség, mely a kapitalista kor sajátja. Szellemi (nem anyagi) kiúttalanság a szegénységben, vándor- vagy kolduló szerzetesség. Amely állapot ennyire kiúttalan, az eladósít, vagyis bűnössé tesz. Az „aggodalmak” a kiúttalanságból fakadó bűntudat mutatói. Az „aggodalmak” a közösségi, nem egyéni-anyagi kiúttalanság okozta szorongásból fakadnak.

A kereszténység a reformáció korában nem ösztönözte a kapitalizmus megjelenését, hanem maga változott át kapitalizmussá.

Módszertanilag először is azt kellene megvizsgálni, hogy a történelem folyamán a pénz miképpen kapcsolódott össze a mítosszal — mígnem elég mitikus elemet tudott magához vonni a kereszténységből ahhoz, hogy megalkossa saját mítoszát.

Vérpénz^[10] / A jócselekedetek tezaurusza / A papnak járó fizetés. Plútó mint a gazdagság istene.

Adam Müller, Reden über die Beredsamkeit^[11] 1816, 56. o. skk.

A feloldozó, s ebbéli tulajdonsága miatt bennünket egyszerre megváltó [erlösende] és megölő tudás természetét illető dogma összefüggése a kapitalizmussal: a mérlegvonás mint a bevételező [erlösende] és elintéző tudás.

Hozzájárul a kapitalizmus mint vallás megismeréséhez, ha megfontoljuk, hogy az eredeti pogányság a vallást eleinte valószínűleg nem mint „magasabb” „morális” érdeket, hanem mint a legközvetlenebbül gyakorlatit ragadta meg – azaz hogy, más szóval, éppoly kevéssé volt tisztában „ideális” vagy „transzcendens” természetével, mint a mai kapitalizmus, s a közösséghez tartozó vallástalan vagy más hitű egyénben a közösség kétségbevonhatatlan tagját látta, pontosan olyan értelemben, ahogyan a polgárság látja önnön nem-kereső tagjait.

 

Szerző: Walter Benjamin

Fordította: Fogarasi György

A fordítást ellenőrizte: Török Ervin és Szabó Csaba

 

HIVATKOZOTT MŰVEK

• Fuchs, Bruno Archibald. Der Geist der bürgerlich-kapitalischen Gesellschaft. Eine Untersuchung über seine Grundlagen und Voraussetzungen. Berlin, München, 1914.
• Landauer, Gustav. Aufruf zum Sozialismus. Berlin: Verlegt bei Paul Cassirer, 1920.
• Müller, Adam. Zwölf Reden über die Beredsamkeit und deren Verfall in Deutschland. München: Drei Masken Verlag, 1816.
• Sorel, Georges. Réflexions sur la violence. 5. kiadás. Paris: Marcel Rivière et Cie, 1919. Gondolatok az erőszakról. Fordította Burján Mónika, Lukács Katalin és Szénási Éva. Budapest: Századvég, 1994.
• Troeltsch, Ernst. Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen. Gesammelte Schriften. 1. kötet. Tübingen: Scientia Aalen, 1912.
• Unger, Erich. Politik und Metaphysik: Die Theorie. Versuche zu philosophischer Politik. 1. kötet. Berlin: Verlag David, 1921.
• Weber, Max. Gesammelte Aufsetze zur Religionssoziologie. 2 kötet. Tübingen: Mohr, 1920.

 

[A fordítás alapja: Walter Benjamin, „Kapitalismus als Religion” (1921), in uő, Gesammelte Schriften, szerk. Rolf Tiedemann és Hermann Schweppenhäuser (Frankfurt am Main: Suhrkamp), 6. köt., 100—03.]