Az irodalom klímapolitikái (2021)

Fogarasi György

Előszó: az irodalom klímapolitikái

A klíma kultúrtörténeti jelentősége általánosan ismert. Az évmilliók során a növényi és állati életformákban bekövetkezett változásokon túl az utóbbi évezredekben az emberi civilizáció különböző formáinak ki- és átalakulására is állandó hatást gyakorolt az éghajlat. A klíma mindig is változóban volt: a Föld keringési pályájának, forgástengelye dőlésszögének és a napműködés intenzitásának változása mellett egy-egy nagyobb meteorit-becsapódás vagy vulkánkitörés éppúgy hatást gyakorolt a klimatikus viszonyokra, ahogy a kontinensek vándorlása, a domborzat módosulása, avagy a különféle növényi és állati életformák megjelenése. Meleg és hideg, nedves és száraz, stabil és instabil periódusok váltották egymást. Amit ma szűkebb értelemben klímaváltozásnak (vagy globális felmelegedésnek) nevezünk, az a modern emberi civilizáció intenzív klímamódosító hatása egy relatív éghajlati stabilitáshoz képest.

Ahogy a kultúra története általában, úgy az irodalom története is felfogható látens klímatörténetként. A társadalmi, gazdasági vagy mediális meghatározottságokon túl – avagy azok mellett – a szóbeliség és írásbeliség produktumai hol nyíltabb, hol burkoltabb formában hordozzák az éghajlat és a környezet megváltozásának nyomait. Az élettelen és élő természeti erők gyakran csupán hátteret képeznek a művek központi problémájának és alakjainak ábrázolásához, időnként azonban maguk is előtérbe kerülnek (ahogy történik ez az özönvíz mitikus narratíváitól a romantikus tájleírásokon át az éghajlatváltozást tematizáló jelenkori „kli-fi” irodalomig). Az éghajlati tényezők vagy időjárási jelenségek a különféle korok és kultúrák mítoszaiban vagy irodalmában sajátos trópusokon keresztül, az adott társadalomra jellemző sztereotípiák formájában jelennek meg: isteni csapással fenyegető férfihatalomként, földanyaként gondoskodó női princípiumként, a költői képzelet vetítővásznaként, természeti kincsek tárházaként, feltárandó törvényszerűségek titkos nyelveként, az éghajlat kiszámítható állandóságának és az időjárás szeszélyes változékonyságának ellentéteként, és így tovább. Máskor azt találjuk, hogy e tényezők egyike-másika, sőt olykor maga a klíma válik trópusává valamely civilizációs jelenségnek (amikor például politikai „széljárásokról”, baráti „légkörről”, intellektuális „áramlatokról” vagy intézményi „mikroklímáról” esik szó). Annyi bizonyos: a klímaváltozás korában egyre nehezebb fenntartani az éghajlat kiszámítható állandóságának mögöttes képzetét az időjárás szeszélyes változékonyságával szemben, az égövek és évszakok tér-idő mátrixa egyre kevésbé kínál stabil alapot a hőmérsékletben, szélmozgásban, felhőzetben, csapadékban, felszíni vizekben, vagy tengeri áramlatokban tapasztalható nagymérvű változásokhoz.

Az irodalom klímapolitikájára kérdezve a klíma iménti kettős retorikáján túl elsősorban arra kérdezünk rá, hogyan viszi be az irodalom az éghajlati tényezőket vagy időjárási jelenségeket a fantazmák, a gondolkodás vagy a nyilvános megszólalás terébe, miféle ideológiai mintázatok és kritikai perspektívák összefüggésébe helyezi, és milyen lehetőségeket kínál fel arra, hogy korunk földtörténetileg alighanem legnagyobb kihívására átgondolt és hathatós választ adjunk. Az irodalmi kultúra maga is változékony és soha nem volt egységes, ezért egyetlen homogén klímapolitika helyett – többes számban – az irodalom klímapolitikáiról érdemes inkább beszélni, tekintetbe véve mindazokat a belső feszültségeket és ellentmondásokat, melyek e színes és sokrétű hagyományt alakították és alakítják ma is. Az irodalmi örökséget vizsgálva egyszerre kérdezzük, hogy mit mond, propagál, sugalmaz vagy előfeltételez ez a hagyomány, de azt is, hogy mennyiben képes árnyalni, megkérdőjelezni, esetenként felforgatni öröklött nézeteket, mennyiben állhat a tudományos megismerés, az etikus viszonyulás vagy a politikai cselekvés szolgálatában, s egyáltalán mit mond a tudományos, etikai vagy politikai állásfoglalás esélyeiről.

Mond-e ez az örökség bármi tanulságosat a modern ökológia alapját képező ökonómiai szemléletről, a bioszféra bioszáról, a technoszféra technéjéről, élet és technika, élő és élettelen határmezsgyéjéről, vagy akár az élettelen természet hülozoisztikus elevenségéről és az ún. „planetáris egészségről”? Milyen egyensúlya vagy alternatívája lehetséges a mitikus képzeletnek és a tudományos szakértelemnek, a romantikának és a realizmusnak (vagy naturalizmusnak), a metafizikai és fizikai fogalmiságnak? Milyen esélye lehet egy olyan „klímaterializmusnak”, amely nem a jól ismert (társadalmi, gazdasági, technikai, mediális stb.) determinizmusok újabb változata csupán, azaz nem arra törekszik, hogy reduktívan a klíma „alapja” felől magyarázza az irodalom „felépítményét”, hanem magát a determinációs viszonyt is hajlandó újragondolni? Hogyan hasznosíthatjuk mindebben azt a gazdag kritikai szempontrendszert, amit az utóbbi évtizedekben a mítoszkritika, az ideológiakritika, a dekonstrukció, a feminizmus, az ökokritika, az ökofeminizmus, a technokritika, az irodalmi ökológia, a biopolitika elmélete, a poszthumán fogalmisága, vagy az antropocén kritikai diskurzusa alakított ki? Nyerhetünk-e támpontokat abból a módszertani párhuzamosságból, mely az irodalomtudományban újabban meghonosult „távoli olvasás” és a roppant történeti fesztávú klimatológiai vizsgálatok között észlelhető? Miféle irodalmi deep history bontakozhat ki egy klímatörténeti szempontokat is szem előtt tartó irodalomtörténetből? A lehetséges vizsgálódási irányok számosak, különösen, ha az irodalmi diskurzus mellett helyenként a társművészeti alkotások és a nem-művészi megjelenítések felé is kinyitjuk az elemzést.

Egyetlen kötet nem vállalkozhat e beláthatatlanul összetett, az imént jelzettnél is gazdagabb kérdéskomplexum megnyugtató tárgyalására, legfeljebb nyomatékosíthat egy újfajta vizsgálati horizontot, s több-kevesebb sikerrel meggyőző példákat is kínálhat rá. Kötetünk három tematikus blokkra tagoltan előbb a romantikus és posztromantikus hagyomány időjárással, éghajlattal vagy általában a környezettel kapcsolatos retorikájába nyújt bepillantást narratív, drámai és költészeti példákon keresztül, majd két modern prózamű égbolttal, illetve vízözönnel kapcsolatos vízióit járja körül, hogy végül újabb két prózaelemzésben a 20. század utolsó és a 21. század első évtizedeinek néhány olyan disztópikus regényére vessen kritikai pillantást, amelyekben a klimatikus vagy környezeti viszonyok megváltozása alapvető szerepet játszik.

A tanulmányválogatás hátterét képező konferencia 2020. október 9-10-én zajlott, online, az SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék rendezésében. Ez úton is köszönet illet minden előadót, egyéb közreműködőt, résztvevőt és szervezőt, mint ahogy azokat az anonim lektorokat is, akik véleményeikkel segítették az itt közölt tanulmányok kidolgozását.