Beköszöntő

 

„Soha nem volt egy saját gondolatom” — mondta egyszer egy interjúban egy neves amerikai kutató. Amikor e beköszöntő elején megidézem ezt a gondolatot, nem egyszerűen azért teszem, hogy magával az idézéssel példát is adjak arra, amiről az idézet szól, s ezzel mintegy megerősítsem az egykori tudósember kereken harminc évvel ez előtti gondolatának érvényességét. De nem is pusztán azért, hogy e kijelentés hangsúlyosan nevesítetlen, forrásmegjelölés nélküli idézésével nyitva hagyjam annak lehetőségét, hogy más és más olvasók más és más forrásból származtassák. Még csak nem is azért, hogy tipizált alakjában hagyva a Kutatót, kafkaian parabolisztikus jelleget kölcsönözzek valami egyszerinek. Sokkal inkább azért, hogy újragondolásra kínáljak egy olyan kérdést, amely e pillanatban épp az et al. formula körül sűrűsödik össze: az öröklés, az ismétlés, a sorozatszerűség, a rövidítés, a láthatatlan vég, a névnélküli másik kérdését, mely egyúttal e másik többes számának és határozatlan nemének kérdése is.

Leginkább mégis a jelölés alapgesztusa az, ami itt kockán forog. Hiszen egy ilyen név — et al. — sejthetően „technikai” problémák és nehézségek egész sorát eredményezi majd, valahányszor tulajdonnévszerű használata összekeveredik bibliográfiákból oly ismert rövidítő-helyettesítő funkciójával. S történik ez majd többnyire épp bibliográfiákon belül. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen név, ha nem is kész öngyilkosság, aligha életbiztosítás.

A „kritikai elmélet” megjelölés — túl a szó szűkebb, szokványosabb jelentéskörén, mely a Frankfurti Iskolára korlátozódik — itt viszonylag tág értelemben veendő. Ideérthetők mindazok a kritikai igénnyel fellépő transzdiszciplináris kutatások, melyeknek legfontosabb közös vonása talán az, hogy nem veszik adottnak sem fogalmaik és módszereik önértékét, sem általában a tudományágak és kutatási területeik önállóságát, szuverenitását, mely mindenféle kapcsolatot csupán interdiszciplináris érintkezésként képes elgondolni (békés egymás mellett élés, gyümölcsöző cserekereskedelem, vagy ellenséges határvillongás, netalán megszállás formájában). Ilyesmire aligha van mód, ha a különbségek nem valamely jól elkülöníthető határövezetben ütik csak föl a fejüket, hanem a mindenkori hátországot is áthatják. „Egy diszciplínám van, és az nem az enyém” — fogalmazhatnánk egy másik, ezúttal francia gondolkodót parafrázálva. Le monodisciplinarisme de l’autre — a másik monodiszciplinaritása. Ilyen tág keretek között a „kritika” és az „elmélet” a görög krinein és theorein (vagy theomai) egyetlen árnyalatát sem zárja ki: disztingvál, szétválaszt, szétszálaz és árnyal, amikor tanulmányoz, vizsgál, szemlél vagy egyszerűen csak néz. Olyan tágasság ez, mely a „krízisnek” éppúgy teret ad, mint a „teátrumnak”.

A „kritikai elmélet” a Wikipédia vonatkozó angol szócikke szerint afféle umbrella term, átfogó kifejezés, széles ölelésű, széles lefedésű „ernyő-terminus”. Elnézve ejtőernyős földet érésünk fotóját, talán ezt is megpillanthatjuk benne: egy olyan landolást, mely mindenekelőtt egy ernyő, a kritikai elmélet színes ernyőjének landolása. Vagy útnak indulása. Lectori salutem.

 

Fogarasi György
sorozatszerkesztő