Magyar | English

Antik nevetés (2015)

A humor „filozófiája”, avagy a komikum tragikuma


  • Amir, Lydia B. Humor and the Good Life in Modern Philosophy: Shaftesbury, Hamann, Kierkegaard. New York: Suny Press, 2014, 393.

 

Amir cover

„Mi sem természetesebb, mint hogy Szókratész késztetést érzett a kérdezésre, hogy okosabbá váljék; hogy hiszékenyen minden véleményt igaznak fogadott el, és inkább a gúnyolódás és a jó kedély próbáját alkalmazta, semmint a komoly vizsgálatét; […] mint minden oktalan ember, gyakran olyan bizalomgerjesztően és határozottan beszélt, mintha hazájának összes éjjeli baglya közül ő lenne az egyetlen, aki Minervának a sisakjára ült.”

G. Hamann: Szókratészi érdemes gondolatok

 

Nem véletlenül választottam Hamann szemtelenül humoros Szókratész-leírását kritikám mottójául. Egyrészt, a humorról és a komikumról értekezni, tanulmányt vagy éppen könyvet írni hálás feladat. A téma kimeríthetetlen, számos megközelítésből tárgyalható, és a lelkes olvasó azt gondolhatná, hogy nem fog unatkozni. Másrészt, a szerzőnek fel kell tennie a komoly kérdést: lehet-e újat mondani a humorról, a humor elméleti megközelítéseiről, illetve annak életünkre gyakorolt jótékony hatásáról?

Lydia B. Amir most megjelent Humor és a jó élet a modern filozófiában[1] című monográfiája kísérlet egy olyan hiánypótló mű megírására, amely főként Lord Shaftesbury, Johann Georg Hamann és Søren Kierkegaard filozófiája és a humor kapcsolatát kutatja, miközben a három gondolkodó elméleteinek egymásrahatásával is foglalkozik. A szerző már a bevezetőben kijelenti, hogy elsősorban a humornak és a nevetésnek életünkre gyakorolt jótékony hatása foglalkoztatja (Amir, 1), de a humorra a filozófiában is hasznos eszközként tekint „az önismeret, az igazság, a racionalitás, szabadság, erény, boldogság és bölcsesség” eszméinek értelmezéseiben (uo. 3.). Ebből a kijelentésből is látszik, hogy Amir túlságosan kitágítja a vizsgálódás körét, ám sietve hozzá kell tennünk, hogy a könyv kétharmada a címben megadott három gondolkodó szövegeire fókuszál. Ugyanakkor vállaltan nem bonyolódik esztétikai, elméleti fejtegetésekbe a komikum minőségének válfajairól (irónia, nevetséges, szellemesség), és nem adja meg vizsgálati perspektívájának elméleti keretét. Sajnálatos módon pontosan a szerzői nézőpont és kritikai szemlélet hiánya nehezíti az olvasó dolgát. Amir leginkább etikai (vallási), illetve egzisztenciálfilozófiai megközelítéssel él, azonban ez nem érvényesül következetesen. Az első két nagy részben (Shaftesbury: a nevetségesség az igazság próbája; Kierkegaard: a humor, mint a filozófia legjava) és a rövid intermezzóban (Hamann — a humor és az irónia, mint a megértés kategóriái) még összefogja az elemzéseket, a harmadik nagy fejezet viszont pszichologizáló bekezdésekre esik szét (Humor és a jó élet).[2]

A könyv első nagy egysége Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury harmadik grófjának humor-értelmezését taglalja, alcímbe téve a Lord leghíresebb gondolatának parafrázisát — „a nevetségesség az igazság próbája” (Amir, 11).[3] Amir hihetetlen energiával térképezi fel Shaftesbury antik forrásait és morálfilozófiai kapcsolódásait; az alapos filológiai kutatás mindenképpen dicséretreméltó, a konklúzióban vázolt hatástörténet pedig impozáns. Shaftesbury jó életről vallott nézeteit három fogalom — az erény, a nemes enthuziazmus és a szépség — köré szervezi, hogy majd ebből kiindulva helyezze el a komikumot a filozófus eszmerendszerében. Természetesen elkerülhetetlen, hogy végig a jó kedély, a jókedv (good humor) hangsúlyozásáról legyen szó, hiszen igen nehéz egy gondolkodó összefonódó nézeteinek szétszálazása. Deista vallásosságában Shaftesbury az emberi élet tragikus küzdelmeinek elfogadása mellett a természetes optimizmust és a pozitív hangoltságú temperamentumot (vö. testnedv-elmélet, humoralism) célként tételezi. A 18. századi „Európa közkedvelt Platónja” (ahogyan őt Herder nevezi) az udvarias, kifinomult társasági érintkezés (politeness) szószólója, aki hamis szellemességként tekint a melankolikus szatíra műfajára. Kétfajta nevetést különít el, melyek közül csak az egyik a jó kedély, a humor nevetése, a hileritas, míg a másikat (jocositas) inkább a gúnyolódás váltja ki (Amir, 38). A fejezet lendületes érvelésű és legjobban követhető része, amikor Amir a shaftesbury-i belső monológ dramatikus, önismereti humorosságáról ír. A szókratészi dialógushoz hasonlítva az angol filozófus írásmódját érzékletesen fejti ki, hogyan válik a jókedvű nevetés a filozófus „zsebtükrévé”, melyben a szerző nem csak magát látja, hanem dialógusának szereplőit is, mintha „közönségévé válna saját kétszemélyes darabjának” (Amir, 59). Az ilyen beszélgetésben az ész érvelő okoskodása (reasoning) képes az indulatok megzabolázására, képes változtatni a habituson, és lehetséges a jobb emberré válás. A magányos és melankolikus filozófiai írásmód helyett Shaftesbury a társasági érintkezés terepévé kívánja tenni a gondolkodást, ahol a racionális kritika dialogicitása elképzelhetetlen a humor szellemessége nélkül (végig szinonimaként használja a wit és humor szavakat).

A könyv legizgalmasabb fejezete a mindössze tizenegy oldalas intermezzo, melyben Johann Georg Hamann keresztény filozófus sajátos humor- és iróniafelfogásáról olvashatunk (Hamann — a humor és az irónia, mint a megértés kategóriái). Amir szerint Hamann jelenti a kapcsolatot Shaftesbury és Kierkegaard humor és irónia értelmezései között: nem csak az angol gondolkodó műveinek német fordítójaként, hanem mert a keresztényi irónia hamanni fogalma nagy hatással volt Kierkegaard-ra (Amir, 89). Hamann művei vállalt homályosságukban olvashatatlanok (magyarul is), így fő gondolatait leginkább levelezéséből, illetve szekunder forrásokból ismerhetjük meg. Az a nézet, hogy Isten működése világunkban ironikus módokon nyilvánul meg, valamint Szókratész istenképet rejtő Szilénosz volta valóban visszaköszön Kierkegaard műveiben. Izgalmas a hamanni analogikus-ironikus „metasematizmus” (metaschematism) felvetése, ám, sajnos, egyetlen példával nem igazán meggyőző ennek prezentálása. A fabulákból ismert tanító célzat mellett itt a regiszterek — mint például, isteni-emberi vagy magasztos-alantas — felcserélésén és összekeverésén túl a példa személyes érintettsége is szerepet kap. Az irónia negativitása az emberi végesség tudatát nyilvánítja ki, míg a humor az isteni szabadság pozitivitásának elfogadásává és a megváltás eszközévé válik. A recenzens szívesen olvasott volna többet arról, hogy „Észak mágusának” ironikusan értelmezett keresztény vallásában a humor hogyan tesz képessé az isten-ember paradoxonának megértésére.

Søren Kierkegaard a tragikomikum filozófusa, így nem véletlen, hogy Amir könyvének leghosszabb, központi fejezete a dán gondolkodó szövegeit elemzi (Kierkegaard: a humor, mint a filozófia legjava). Kierkegaard-nál „a komikus etikai-vallási kategória[ként]” (Amir, 102) jelenik meg, és álneves írásaiban az emberi lélek történetét meséli el, ahogy az az esztétikai ironikustól az etikus humoron át eljut a hit igazságáig. A szerző is utal az iróniáról írott doktori disszertáció zárlatára:

A humorban sokkal mélyebb a szkepszis, mint az iróniában; mert itt minden nem a végesség, hanem a bűnösség körül forog; a humor szkepszise úgy aránylik az iróniáéhoz, mint a tudatlanság a régi mondáshoz: credo quia absurdum; de sokkal mélyebb benne a pozitivitás is; mert aki nem emberi, hanem theanthropikus meghatározások között mozog, nem talál nyugalmat abban, hogy az embert emberré tegye, csak abban, ha az embert isten-emberré teszi. [Amir, 157, magyarul Az irónia fogalmáról, 318. Kiemelés az eredetiben.]

Az írásokból kibomló kierkegaard-i filozófia azt az életutat jelenti, melyen az egyes szubjektum az én-központú esztétikai létezéstől — áthaladva az etikai stádiumon — eljuthat a spirituális öröklét boldogságához. A fejezetben legtöbbet idézett Lezáró tudománytalan utóirat Climacusa a stádiumok közti határzónákba helyezi „az életművészet négy egzisztenciális kategóriáját”: a tragikust, a komikust, az iróniát és a humort (Amir, 119).[4]

Az Amir által alapvetően keresztény szerzőnek tekintett Kierkegaard indirekt közléseinek értelmezése hermeneutikai kihívást jelent, miközben az olvasó élet- (inkább lélek-) vezetése a „dialektikus megkettőződés”, a reflexió reflexiója révén működik. A Szerzői tevékenységem szempontjában írja, hogy „ahol a komolyság szolgálatában ködösítenek, dialektikus megkettőzéssel élnek, ott úgy kell az ilyesmit bevetni, hogy minden félreértés és ideiglenes értelmezés elháruljon, ám aki becsületesen keres, az rátaláljon az igaz magyarázatra” (Amir, 139, magyarul Szerzői tevékenységem szempontja, 35). A korai Kierkegaard-művek szókratészi ironikusának kérdő mosolyát a későbbi művek isten-emberének csendes inkognitója váltja fel: a vallási stádiumban a nevetésnek nincs helye. Az ironikus saját belső komikumát — üres szerepeit — élvezi, míg a humorista önmagán túllépve képes a conditio humana lényegi tragikumának etikai belátására. Továbbgondolva, a jogosulatlan komikum céltáblája a nevetséges felszín, így az kifelé, míg a jogosult befelé hat, és nem tagadja az emberi lét inherens ellentmondásait. A hit lovagja benső, vallásos meggyőződése komoly, csak külső inkognitójában emlékeztet a humoristára, így humora magasabb rendű, „szent tréfálkozás” (holy jest, Amir, 179). Ezt egyébként később Amir — a Kierkegaard-fejezet végén rögtönzött nevetéstörténet vázlatában — Rotterdami Erasmus keresztény groteszkjéhez és bölcs bolondságához hasonlítja (uo. 198).

A harmadik fejezetben (Humor és a jó élet) az önreformálás aktusa és az életvezetés gesztusának értelmezése lehetne a könyv legizgalmasabb vonulata, ha a szerző építene a korábbi elemzésekből levont tapasztalatokra. Ehelyett a 19. és a 21. századi humorértelmezések közti űrt kívánja betölteni úgy, hogy pár oldalban összegzi például Schopenhauer, Hegel, Carlyle, Jean Paul, Bergson vagy éppen Freud nézeteit a komikumról. Ebben a részben, mely korábbi konferenciaszövegek gyűjteménye (lásd a 8. végjegyzetet), a szerző kijelentései erőtlenné válnak, érvei elvesznek a szakirodalom erdejében, és eltűnik a kritikai távolságtartás. A nevetésértelmezések „elcsépelt” hármas csoportosításának — inkongruencia, felsőbbrendűség, megkönnyebbülés — ismétlésén túl azonban remek észrevételeket és számos kidolgozásra váró gondolatot is találunk. Ugyanakkor a tragikum komikumban történő feloldásának gyakorlata (Amir, 231-40) és az önmagunkon való nevetés képességének fejlesztése (vö. Homo risibilis, Amir, 277-86) egészen más irányt jelöl ki, és ez a szerző megváltozott stílusú kijelentéseiben is kifejezésre jut (vö. „I suggest”, „I believe” gyakori használata). A recenzensnek végig az az érzése, a szerző nem volt elég merész, hogy következtetéseket vonjon le, kutatásainak eredményeit szintetizálja, illetve új keretbe helyezze, így a borító festményének homályos reprodukciója az elmosódott kontúrokkal metonimikusnak bizonyul a könyv egészét tekintve.[5]

A könyv egyik legnagyobb erénye a részletes és nagyon jól használható index. A filológiai precizitás mellett kiemelendő, hogy Amir hihetetlen mennyiségű szakirodalmat dolgozott fel (a bibliográfia 38 oldalas), és egy-egy végjegyzete tanulmányokat rejt: például, az első rész 19. végjegyzete Leibniz Shaftesbury kritikájáról, a 75. Locke szellemesség-értelmezéséről, vagy a 96. a nevetésről a filozófusok által írt etikákban és a 97. Kantnál (Amir, 291, 297, 300-01).[6] A szerkezet viszont szétesik, mivel a szerzői koncepció az, hogy egyes fogalmak mentén mutatja be az egyes gondolkodók értelmezését: ezek visszatérően „a komikus”, „a nevetséges”, „a szellemes”, „az irónia”, és természetesen a „jó élet” és „a humor”. A fejezeteken belül alfejezeteket találunk, azokon belül szakaszokat, majd alszakaszokat számozás nélkül. A szerző nem vezeti a humorértelmezések dzsungelébe invitált olvasót, hanem inkább csak „bedobja” a fogalmi útvesztő közepébe, és hagyja, hogy onnan ki és magára találjon. Ám a szakirodalmi bolyongások ilyen invenciózus megélése inkább a recenzens olvasata, mivel a bevezetőben erre utalást, illetve ehhez fogódzót nem kapunk. A szerkezethez illeszkedően el kell mondanunk: a nem igazán eredeti fejezetcímek előrevetítik, hogy a könyv ismétlésekkel teli. Ezzel sem lenne gond, ha a szerző összefűzné gondolatait, esetleg mintegy spirálisan haladva mélyítené a humor értelmezését.

Lydia B. Amir könyve ötletadó és tanulságos, még ha nem is úgy, ahogyan valószínűleg a szerző reméli. Általánosságban a könyv nem győzte meg a recenzenst arról, hogy hálás téma a humor filozófiai megközelítése. Továbbá csak remélni tudjuk, hogy következő művében a szerzőnek sikerül megfelelőbb szerkezetben elrendezni mindazt, amit olvasójával megosztani kíván.[7] S végül még egy észrevétel: talán nem ártana megfogadni Shaftesbury tanácsát, hogy a humor alkalmazása jót tesz az (ön)értelmezés igazságtartalmának, vagy legalább jó lenne átvenni Kierkegaard-tól a komoly diskurzus (ön)reflexív ironikus kérdésfeltevéseit.

 

HIVATKOZOTT MŰVEK

  • Hamann, Johann Georg. Válogatott filozófiai írásai. Fordította Rathmann János. Pécs, Jelenkor, 2003.
  • Kierkegaard, Søren. „Az irónia fogalmáról”. In Søren Kierkegaard, Egy még elő ember írásaiból: Az irónia fogalmáról, fordította Soós Anita és Miszoglád Gábor. Pécs: Jelenkor. 2004. 57-319.
  • ———. „Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez”. Fordította Valaczkai László. In Sören Kierkegaard írásaiból, szerkesztette Suki Béla. Budapest: Gondolat, 1982. 372-461.
  • ———. „Szerzői tevékenységem szempontja”. In uő, Szerzői tevékenységemről, fordította Hidas Zoltán. Debrecen: Latin Betűk, 2000. 27-119.
  • Shaftesbury, Lord. Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (Levél egy barátjához). Fordította Harkányi András. Budapest: Atlantisz, 2008.

 

JEGYZETEK

[1] Lydia B. Amir, Humor and the Good Life in Modern Philosophy: Shaftesbury, Hamann, Kierkegaard (New York: Suny Press, 2014).

[2] A recenzens, sajnos, nem tud szabadulni a címben szereplő „good life” általánosságától. Hasonlóan a humor fogalmához ez sem tematizálódik a könyvben. A magyar „jó élet” fordítás az angol kifejezés mindent és semmit mondását hivatott visszaadni.

[3] Lásd magyarul: Lord Shaftesbury, Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (Levél egy barátjához), ford. Harkányi András (Budapest: Atlantisz, 2008.), 10.

[4] A Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez teljes magyar fordítása még nem készült el, csak részletek olvashatók például Suki Béla válogatásában. Sören Kierkegaard, “Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez”, ford. Valaczkai László, in Sören Kierkegaard írásaiból, szerk. Suki Béla (Budapest: Gondolat, 1982), 372-461.

[5] Megjegyzem, rossz ómen egy állatkínzó festményt választani a humorról és a jó életről szóló könyv borítójára. Jan Steen Táncóra (1660-1679) című képén gyerekek nevetve táncolni tanítanak egy kismacskát, míg a kép felső harmadában az ablakból egy öregember rosszallóan néz le a vidám társaságra. A szenvedő állattal némi együttérzést csak az ugató kutya mutat. Vajon mit árul el ez a kép a humor jótékony és empatikus képességéről? Egyáltalán miért került egy ilyen kép a borítóra?

[6] Az idézett szerzők között örömmel találunk magyarokat is; Amir többször idéz Heller Ágnes, John Kekes és Arthur Koestler műveiből. Már ez a három név is mutatja a másodlagos irodalom szelekciójának esetlegességét, annak szétszóródó jellegét, illetve a vizsgálódás kereteinek hiányát.

[7] Eredetileg recenzióm címe a Nevetés filozófiája lett volna, de a végjegyzetekből megtudtam, hogy a szerző már dolgozik következő könyvén, melynek A nevetés és a jó élet (Laughter and the Good Life) címet adta (Amir, 287 és 327).