Gazdasági teológia (2013)

Löwy, Michael

A kapitalizmus mint vallás: Walter Benjamin és Max Weber

 

Walter Benjamin kéziratai között található egy különösképpen homályos, ám meglepő aktualitásúnak tűnő, A kapitalizmus mint vallás című szöveg, amely az 1985-ös, Ralph Tiedemann és Hermann Schweppenhäuser által kiadott Gesammelte Schriften (Suhrkamp Verlag) VI. kötetében szerepel. Három-négy oldalas, jegyzeteket és hivatkozásokat tartalmazó, tömör, paradoxont kedvelő s valamennyire titokzatos írásról van szó, amely nem könnyen hagyja magát megfejteni. Minthogy szerzője nem szánta kiadásra, természetesen nem törekedett arra, hogy olvashatóvá és érthetővé tegye… A következő sorok e szöveg részleges értelmezését kísérlik meg, inkább hipotéziseken, mint bizonyosságokon alapulnak, és itt-ott hagynak fehér foltokat is.

Benjamin a töredék címét közvetlenül Ernst Bloch Thomas Münzer, a forradalom teológusa 1921-ben publikált könyvéből kölcsönözte. A Kálvinnak ajánlott fejezet konklúziójában a szerző rámutat a genfi hitújító tanában egy mesterkedésre, amely „teljesen lerombolja” a kereszténységet, és bevezeti „egy új »vallásnak«, a vallási rangra emelt kapitalizmusnak (Kapitalismus als Religion), a Mammon-egyházának elemeit”.^[1]

Tudjuk, hogy Benjamin olvasta e könyvet, hiszen az 1921. november 27-ei Gershom Scholemnek írt levelében említi: „Nemrég, legelső látogatásakor átnyújtotta [Bloch] nekem a teljes »Münzer«-korrektúrát, melynek olvasásába belekezdtem”.^[2] Úgy tűnik tehát, hogy a töredék megírásának időpontja nem „legkésőbb 1921 közepére” esik, mint ahogy a szerkesztők jelzik, hanem inkább 1921 végére. Mellesleg legyen mondva, Benjamin egyáltalán nem osztozott barátja vélekedésében a kereszténység igaz szellemének kálvinista/protestáns megcsalatásáról.^[3]

Benjamin szövegét nyilvánvalóan Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című műve ihlette. Benjamin kétszer idézi Webert, először a szövegtestben, majd a bibliográfiai jegyzékben. Ez utóbbiban a Gesammelte Aufsätze zur Religionssoziologie (Összegyűjtött vallásszociológiai tanulmányok) 1920-as, valamint Ernst Troeltsch Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen (A keresztény egyházak és csoportok társadalomtanai) című művének az 1912-es kiadását említi, amely a kapitalizmus eredetének kérdéskörét vizsgálva Weberével érezhetően azonos megállapításokat védelmez. Ugyanakkor, mint látni fogjuk, Benjamin érvelése jóval túlmegy Weberén, legfőképpen helyettesíti annak „axiológiailag semleges” (Wertfrei) gondolatmenetét egy lesújtó antikapitalista vádirattal.

„A kapitalizmusban vallást kell látnunk”,^[4] ezzel a határozott állítással nyit a töredék, majd egy utalás jelzi a Webertől való eltérést is: „Annak bizonyítása, hogy a kapitalizmus — nem csupán mint vallásilag meghatározott képződmény, ahogy Weber véli, hanem mint lényegileg vallási jelenség — vallási szerkezettel bír, ma még parttalan, egyetemes vitához, tévútra vezetne.” A szövegben később ugyanez a gondolat, csak éppen egy kicsit visszafogottabb formában, valójában a weberi érveléshez közelebbi módon, ismételten megjelenik: „A kereszténység a reformáció korában nem ösztönözte a kapitalizmus megjelenését, hanem maga változott át kapitalizmussá.” Ez nem is áll annyira messze A protestáns etika konklúziójától! Ami igazán új, az magának a kapitalista rendszernek a tisztán vallási természetű elgondolása: egy jóval radikálisabb felfogásról van szó, mint a Weberé, még akkor is, ha e felfogás Weber elemzésének nem egy elemére támaszkodik. Benjamin ezt írja: „Nem vonhatjuk be a hálót, amelyben állunk. Később viszont rálátás nyílik majd erre.” Különös érvelés… A kapitalista háló milyen elemében rejlik ez a bizonyítás? Valójában „erre” nem „később nyílik majd rálátás”, hanem rögtön egy, a kapitalizmus vallási természetéről szóló bizonyítás helyes és kívánatos formájában: „Három vonás azonban már a jelenben is felismerhető a kapitalizmus vallási szerkezetét illetően”. Benjamin nem idézi többet Webert, de a három vonás valójában a szociológus elgondolásaira és érveire támaszkodik, miközben új jelentőséget kölcsönöz nekik, mely mérhetetlenül kritikusabb és radikálisabb — társadalmilag és politikilag egyaránt, de filozófiai (teológiai?) szempontból is —, és tökéletesen szemben áll a szekularizáció weberi tételével.

„Először is, a kapitalizmus tiszta kultuszvallás, talán a legszélsőségesebb, ami valaha létezett. Benne mindennek csak közvetlenül a kultuszra való vonatkozásában van értelme, nem ismer sajátos dogmatikát, sem teológiát. Ebből a nézőpontból nyeri az utilitarizmus a maga vallási színezetét.”

A kapitalizmus utilitarista eljárásai — úgymint a tőkebefektetés, spekulációk, pénzügyi műveletek, tőzsdemanőverek, az áruk vétele és eladása — tehát egy vallási kultusszal egyenértékűek. A kapitalizmus nem kér hitvalláshoz [credo],^[5] tanhoz vagy „teológiához” való csatlakozást, egyedül a cselekedetek számítanak, melyek társadalmi dinamikájuknál fogva kultikus gyakorlatokhoz tartoznak. Benjamin egy kissé ellentmondásba kerülve saját reformációról és kereszténységről szóló érvelésével ezt a kapitalista vallást az eredeti pogánysághoz hasonlítja, mely maga is „közvetlenül gyakorlati” volt, és mentes a „transzcendens” törekvésektől.

De mi teszi lehetővé e kapitalista gazdasági praxisok azonosítását egy „kultusszal”? Benjamin nem magyarázza meg, ám néhány sorral lentebb használja a „tisztelő” [adorateur] terminust; számolhatunk tehát azzal, hogy a kapitalista kultusz rendelkezik néhány istenséggel, akik az imádat [adoration] tárgyát képezik; példa erre: „A különböző vallások szentképeinek összehasonlítása a különböző államok bankjegyeivel”. A pénz papírpénz formájában ekképpen hasonló kultusztárggyá válik, mint a „rendes” vallások szentjeihez kapcsolódó kegytárgyak. Érdekes megjegyezni, hogy az Egyirányú utca egyik részletében Benjamin a bankjegyeket „a pokol homlokzat-építészetéhez” (Fassadenarchitektur der Hölle) hasonlítja, mely a kapitalizmus „szent komolyságát” fejezi ki.^[6] Emlékezzünk rá, hogy Dante poklának kapuján vagy homlokzatán ez a felirat olvasható: „Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate” („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”); Marx szerint ezeket a szavakat írta a kapitalista a munkásoknak a gyár bejáratára. Később majd látjuk, hogy Benjamin szerint a kapitalizmusban a kétségbeesés a világ vallási állapota.

Mindazonáltal a papírpénz csak egyik megnyilvánulása egy istenségnek, amely máskülönben mélyebben fellelhető a kapitalista kultuszrendszerben: pénz, Mammon isten, vagy Benjamin szerint „Plútó mint a gazdagság istene”. A töredék bibliográfiájában szerepel egy, a pénz vallási hatalmával szembeni szenvedélyes részlet Gustav Landauer zsidó-német anarchista gondolkodó 1919-ben kiadott Aufruf zum Sozialismus című könyvéből, melyet kevéssel azelőtt publikáltak, hogy íróját forradalomellenes katonák megölték. Benjamin bibliográfiai jegyzetében megadott oldalon Landauer ezt írja:

Fritz Mauthner (Wörterbuch der Philosophie) kimutatta, hogy az „isten” (Gott) szó eredetét tekintve azonos a „bálvány” (Götze) szóval, és hogy mind a kettő „az öntöttet” [az „öntetet” vagy „öntvényt”] (Gegossene) próbálja kifejezni. Isten egy, az emberek által teremtett artefaktum, aki életet nyer, és maga felé vonz emberéleteket, végül pedig hatalmasabbá válik az emberiségnél.

Ami formába van öntve (Gegossene), az egyetlen bálvány (Götze), az egyetlen Isten (Gott), amelyet az emberek valaha testi valójában létrehoztak, a pénz (Geld). A pénz művi és eleven, a pénz pénzt és pénzt és pénzt nemz, a pénzé a világ minden hatalma.

Kicsoda, ki nem látja még a mai napig sem, hogy a pénz, hogy az Isten nem más dolog, mint az emberi lénytől eredő szellem, egy élő dologgá (Ding) vált szellem, egy elképesztő szörnyűség (Unding), életünk értelmetlenné (Unsinn) vált értelme (Sinn)? A pénz nem teremt gazdagságot, ő a gazdagság, magában a gazdagság, nincs más gazdag, csak a pénz.^[7]

Természetesen nem tudhatjuk, hogy Benjamin mennyire értett egyet Landauer e gondolatmenetével, de hipotézisként fenntarthatjuk, hogy a bibliográfiában említett részlet példát ad arra, amit a kapitalizmus „kultikus praxisai” alatt ért. Marxista nézőpontból a pénz csak egy s nem is a legfontosabb megnyilvánulása a tőkének. Benjamin 1921-ben azonban jóval közelebb állt egy Gustav Landauer vagy Georges Sorel-féle romantikus és anarchista szocializmushoz, mint a Karl Marx- vagy Friedrich Engels-féléhez. Csak később, a Passzázsokban fog Marxtól meríteni az áru fétis kultuszának kritikájához és a párizsi passzázsoknak „a kereskedelmi tőke templomaiként” való elemzéséhez. Mindazonáltal bizonyos folytonosság látható az 1921-es töredék és az 1930-as évek nagy befejezetlen könyvének jegyzetei között.

A pénz — arany vagy papír —, a gazdagság, az áru tehát a kapitalista vallás istenségei vagy bálványai közé tartoznak, és a velük való mesterkedéssel „praktizálják” a működő kapitalista világban a kultikus aktusokat, amelyeken kívül „semminek nincs jelentése”.

A kapitalizmus második vonása „[a] kultusz ilyetén konkrétságával függ össze […]: a kultusz permanens tartama. A kapitalizmus egy kultusz celebrálása sans trêve et sans merci.^[8] A kapitalizmusban ugyanis nincs »hétköznap«, nincsen nap, mely ne ünnepnap volna abban az ijesztő értelemben, hogy ne a teljes szakrális pompa kibontakozását, a kultusz tisztelőjének végsőkig felajzását foglalná magában.” Valószínű, hogy Benjamin merített A protestáns etika elemzéseiből, melyek a kálvinizmus/kapitalizmus viselkedési szabályrendszerére, az életvezetés folytonos ellenőrzésére irányultak, amely ellenőrzés pedig „a fáradhatatlanul, állandóan, rendszeresen ellátott világi hivatás […] vallási értékelésében” fejeződött ki.^[9] Fáradhatatlanul, szünet és könyörület nélkül [sans trêve et sans merci]: a weberi elgondolás hasonló kifejezéssel visszaköszön Benjamin véleményében, amely egyébként nem nélkülözi az iróniát az „ünnepnapok” folytonosságát idézve: valójában a puritán kapitalisták eltörölték a legtöbb katolikus ünnepnapot, hiszen azokat tétlenségre ösztökélésnek tekintették. A kapitalista vallásban megfigyelhető minden nap a „szakrális pompa” kibontakozása, azaz a Tőzsde vagy a Gyár rituáléi, csakúgy, mint az, hogy a hívők aggodalommal és „végsőkig felajzottan” követik a részvények árfolyamának emelkedését vagy zuhanását. A kapitalista eljárások nem ismernek szünetet, reggeltől estig, tavasztól télig, a bölcsőtől a sírig uralják az egyének életét. Ahogyan Burkhard Lindner helyesen megfigyeli, Benjamin töredéke átveszi Webertől a kapitalizmus olyan dinamikus rendszerként való felfogását, amely globális méreteket ölt, amelyet lehetetlen megállítani, és amely elől nem lehet elmenekülni.^[10]

Végezetül, a kapitalizmus mint vallás harmadik vonása bűntudatkeltő jellege: „Feltehetőleg a kapitalizmus az első olyan kultusz, amely nem feloldoz (entsühnend) a bűnök alól, hanem bűnössé tesz.” Kérdezhetnénk magunktól, hogy Benjamin szerint mi lenne a feloldozó vagy engesztelő kultusz példája, amely tehát szemben áll a kapitalista vallás szellemével. Minthogy a töredék a kereszténységet a kapitalizmustól elválaszthatatlannak tekinti, meglehet, hogy a példa a judaizmus lehetne, amelynek, mint tudjuk, a legfontosabb ünnepnapja a Jóm Kippur, amelyet rendszerint a „Bocsánat Napjaként”^[11] szoktunk meghatározni, pedig a leghívebb fordítása inkább az „Engesztelés Napja” lenne.^[12] Ez persze csak hipotézis, semmi sem utal rá a szövegben.

 

Benjamin folytatja vádiratát a kapitalista vallás ellen: „E tekintetben ez a vallási rendszer egy iszonytató mozgásfolyamat sodrásában áll. Egy roppant bűn- vagy adósságtudat, mely képtelen feloldozást nyerni, a kultuszhoz nyúl, de nem azért, hogy ezt a bűnt vagy adósságot levezekelje, hanem hogy egyetemessé tegye, hogy belekalapálja a tudatba, s hogy legvégül és mindenekelőtt magát az istent is belefoglalja ebbe a bűnbe vagy adósságba, hogy végül őt magát is érdekeltté tegye a feloldozásban.”

 

Benjamin emlékeztet ennek kontextusában arra, amit ő „e fogalom [a Schuld] démoni kétértelműségének)”^[13] nevez, vagyis arra, hogy az egyszerre „adósságot” [dette] és „bűnösséget” [culpabilité]^[14] is jelent (a francia „hiba” [faute] fordítás helytelen). Burkhard Linder szerint a töredékben feltűnő történelmi távlat azon a premisszán alapul, miszerint a kapitalista vallás rendszerében nem választhatjuk el a „mitikus bűnösséget” és a gazdasági adósságot.^[15]

Max Webernél hasonló gondolatmeneteket találhatunk, amelyek maguk is a tartozás [devoir] két jelentésével játszanak: a puritán polgár számára „meggondolandó, hogy olyasmire költsön, ami nem Isten dicsőségét, hanem saját élvezetét szolgálja”, ekképpen egyszerre bűnösökké [coupable] és Isten felé „adósakká” [endetté] is válunk. „Az a gondolat, hogy az embernek kötelezettségei [devoirs: tartozásai] vannak a rájuk bízott javakkal, amiknek mint szolgáló intézők […] alárendeltjeik, fagyosan telepszik rá az életükre. Minél értékesebb a tulajdon, annál nehezebb lesz […] a felelősséget viselni azért, hogy […] fáradhatatlan munkával gyarapítsuk.”^[16] Benjamin „a bűnt vagy adósságot […] belekalapálja a tudatba”-kifejezése jól megfelel a Weber által elemzett puritán/kapitalista praxisoknak.

Számomra azonban úgy tűnik, hogy Benjamin érve sokkal általánosabb: nemcsak a tőkés bűnös és „adós” a tőkéje vonatkozásában, a bűnösség egyetemes. A szegények bűnösök, mert elbuktak a pénzkeresés folyamatában és adósságba verték magukat. Mivel a kálvinista számára a gazdasági siker a kiválasztottságnak és a lélek üdvözülésének a jele (vö. Max Weber), a szegény már a meghatározásnál fogva is elkárhozott. A Schuld annál is inkább egyetemes, mert öröklődik nemzedékről nemzedékre a kapitalista korban; a romantikus/konzervatív társadalomfilozófus Adam Müllernek, a kapitalizmus e kíméletlen kritikusának egy passzusa szerint, melyet Benjamin idéz a bibliográfiában,

a gazdasági szerencsétlenség, melyet az elmúlt korokban közvetlenül az érintett nemzedék szenvedett el, és mely el is tűnt annak halálával […] mostantól, amióta minden tett és cselekedet aranyban van kifejezve, nehéz és mind nehezebb adósságtömegekben (Schuldmassen) zúdul rá az utókorra.^[17]

Ily módon Isten maga is ebbe az általános bűnösségbe keverve van jelen: ha a szegények bűnösök, ki vannak zárva a kegyelemből, és ha társadalmi kizárásra vannak ítélve a kapitalizmusban, akkor ez az „isteni akarat” vagy, ami a kapitalista vallásban ezzel egyenértékű, a piac akarata. Persze, ha ezeknek a szegényeknek és adósoknak a nézőpontjára helyezkedünk, akkor Isten és vele a kapitalizmus lesz a bűnös. Egyik és másik esetben is Istent szétválaszthatatlanul összekapcsoljuk az egyetemes bűnvád folyamatával.

Eddig jól megfigyelhettük a töredék weberi kiindulópontját a modern kapitalizmusnak mint a kálvinizmus átalakulásából eredő vallásnak Benjamin által adott elemzésében. Van azonban egy részlet, amelynél úgy tűnik, hogy Benjamin a kapitalizmusnak olyan, történelmen átívelő dimenziót tulajdonít, mely már nem is weberi — és nem is marxi:

A kapitalizmus — ahogy ez nem csupán a kálvinizmusról, hanem az egyéb, ortodox keresztény irányzatokról is kimutatható — nyugaton parazitaként fejlődött a kereszténységen, úgyhogy a kereszténység története végül is lényegében parazitájának, a kapitalizmusnak a története.

Benjamin nem adja meg egyáltalán a bizonyítást, ám a bibliográfiában idézi a Der Geist der Bürgerlich-Kapitalistischen Gesellschaft című könyvet,^[18] amelynek szerzője egy bizonyos Bruno Archibald Fuchs arra törekszik (hiába), hogy Weberrel vitatkozva bizonyítsa: a kapitalista világ gyökerei megtalálhatók már a szerzetesi rend aszketizmusában és a középkori egyház pápai központosításában.^[19]

A kapitalizmus „szörnyű” bűnvádi folyamatainak eredménye az általános kétségbeesés: „E vallási mozgalom, vagyis a kapitalizmus, lényegéhez tartozik a végsőkig való kitartás, a kitartás Isten végső és teljes eladósodásáig, a kétségbeesés elért világállapotáig, melyet éppenséggel még remélnek is. Ebben rejlik a kapitalizmus történelmi hallatlansága, ti. hogy a vallás többé nem reformja, hanem szétrombolása a létnek. A kétségbeesés kitágulása vallási világállapottá, melytől állítólag a gyógyír^[20] várható.” Benjamin Nietzschére hivatkozva hozzáteszi, hogy tanúi vagyunk „az ember-bolygó áthaladásának a kétségbeesés házán [Haus der Verzweiflung], pályája abszolút magányában”.

Miért említődik Nietzsche ebben a váratlan, poézistől és asztrológiától telített diagnózisban? Ha a reménytelenség a radikális reményhiány, akkor az Ecce Homo ítélkező filozófusa által hirdetett amor fati, a „sors szeretete” jeleníti meg legjobban: „Az emberi nagyság az én nyelvezetemben amor fati: az ember ne akarjon mást, se előre, se hátra, soha. A szükségszerűt nem elegendő elviselni, […] a szükségszerűt szeretni kell…”^[21]

Persze Nietzschénél a kapitalizmusról nincs szó. A Nietzsche-követő Max Weber fogja majd beletörődve, s nem feltétlenül lelkesedve konstatálni a kapitalizmusnak mint a modern kor végzetének szükségszerű jellegét. A protestáns etika utolsó oldalain Weber konstatálja pesszimista fatalizmussal, hogy a modern kapitalizmus „határozza meg ellenállhatatlan erővel mindazoknak az egyéneknek az életstílusát — s nemcsak a gazdaságokban tevékenyen résztvevőkét —, akik ebbe a hajtóműbe beleszületnek”.^[22] Összehasonlítja ezt a kényszert egy börtöntípuséval, amelynél a racionális árutermelési rendszer magába zárja az individuumokat: „Baxter nézete szerint »mint egy kopott kabát, amit bármikor levethetnénk«, olyan a világi javak gondja a szent emberek vállán. Ezt a kabátot a sors acélkemény épületté tette.”^[23] Különféle értelmezései vagy fordításai léteznek a stahlhartes Gehäuse kifejezésnek: egyesek szerint „celláról” van szó, míg mások szerint „páncélról”, olyanról, amelyet a csiga hord a hátán. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Weber a képet „a kétségbeesés vasketrecének” Bunyan angol puritán költő által alkotott képzetéből vette.^[24]

Haus der Verzweiflung, stahlhartes Gehäuse, iron cage of despair: Webertől Benjaminig haladva ugyanabban a szemantikai mezőben találjuk magunkat, amely a kapitalista rendszer kíméletlen logikáját írja le. De miért termel ez a rendszer kétségbeesést? Különböző válaszokat adhatunk erre a kérdésre:

 

— Legelőször is, mert, mint láttuk, a kapitalizmus önmagát a modern gazdaság természetes és szükséges formájaként határozva meg nem fogad el semmilyen másfajta jövőt, kimenetelt, alternatívát. Az ereje — mint Weber írja — „ellenállhatatlan”, továbbá úgy jelenik meg ő maga, mint elkerülhetetlen végzet (fatum).

— A rendszer az emberiség jelentős részét „a föld kárhozottjainak” szerepébe taszítja, akik nem várhatják isteni üdvözülésüket, lévén, hogy e rendszer az Istent is belekeverte a kegyelemből való kizárásukba. Mivel bűnösök a saját végzetükben, nincs semmi joguk a megváltás reményére. A kapitalista vallás Istene, a Pénz, nem érez semmi könyörületet azok iránt, akiknek nincs pénzük…

— A kapitalizmus „a lét szétrombolása” [ford. mód.]; a létet a birtoklással helyettesíti, az emberi minőségeket a kereskedelmi mennyiségekkel, az emberi kapcsolatokat az anyagi kapcsolatokkal, a morális és kulturális értékeket az egyetlen értékkel, amit elismer, a pénzzel. E tétel nem tűnik fel a töredékben, de hosszasan fejtegetik azokban az antikapitalista, szocialista/romantikus forrásokban, amelyeket Benjamin idéz a bibliográfiában: Gustav Landauernél, Georges Sorelnél, csakúgy, mint konzervatív kontextusban Adam Müllernél. Meg kell jegyezni, hogy a Benjamin által itt használt terminus, a Zertrümmerung rokonságban áll a Trümmernnel, mely A történelem fogalmáról IX. tézisében^[25] a haladás által előidézett romokra utal.

— Mivel az emberek „bűnössége”, eladósodásuk a Tőke irányába folytonos és növekvő, az engesztelés semmi reménye nem lehetséges. A kapitalistának kitartóan kell gyarapítania és terjesztenie a tőkéjét, nehogy eltűnjön a vetélytársak között, a szegénynek pedig kölcsönt kelljen kérnie, hogy kifizesse adósságait.

— A tőke vallása szerint az egyetlen üdvözülés a rendszer erősödésében, a kapitalista terjeszkedésben, az áruk halmozásában rejlik, de ez csak növeli a kétségbeesést. Benjamin ezt látszik sugalmazni a fordulattal, amely a kétségbeesésből vallási világállapotot csinál, „amelytől az üdvözülés várható” [ford. mód.].

 

Ezek a feltevések nem mondanak ellent egymásnak és nem is zárják ki egymást, ám a szövegben nincs nyílt utalás, mely lehetővé tenné a választást. Mindemellett Benjamin a kiúttalansággal látszik társítani a kétségbeesést: „Szellemi (nem anyagi) kiúttalanság a szegénységben, vándor- vagy kolduló szerzetesség. Amely állapot ennyire kiúttalan, az eladósít, vagyis bűnössé tesz. Az »aggodalmak« a kiúttalanságból fakadó bűntudat mutatói. Az »aggodalmak« a közösségi, nem egyéni-anyagi kiúttalanság okozta szorongásból fakadnak.”

A szerzetesek aszketikus praxisai nem kiutak, mert nem teszik kérdésessé a tőke vallásának uralmát. A tisztán egyéni kiutak illúziók, a tőke vallása pedig tiltja a közösségi, kollektív, szociális kiutat.

Mindazonáltal Benjamin, a kapitalista vallás meggyőződéses ellenfele kell hogy találjon kiutat. Röviden elemez, illetve sorra vesz néhányat a „kapitalizmusból kivezető útra” tett javaslatok közül:

1)        A kapitalista vallás reformja lehetetlen e vallás végtelen romlottsága miatt: „A feloldozást itt tehát nem magától a kultusztól kell várnunk, s még csak nem is e vallás megreformálásától, melynek valami biztosat kellene tudnia megragadni benne, s nem is az elutasításától.” Az elutasítás nem kiút, lévén tisztán egyéni: nem akadályozza meg a tőke isteneit, hogy folytassák hatalomgyakorlásukat a társadalmon. Ami a reformot illeti, íme egy részlet, amely a Benjamin által idézettet követő oldalon található Gustav Landauer könyvében: „Az Isten [a pénz] már mindenható és akkora hatalommal rendelkezik, hogy már nem lehet egyszerű átszervezéssel, a »cseregazdaság« (Tauschwirtschaft) reformjával megszüntetni”.^[26]

2)        Nietzsche emberfeletti embere Benjamin számára messze nem ellenfél, hiszen „[e]z az ember az emberfeletti ember, az első, aki a kapitalista vallást felismerve, azt elkezdi beteljesíteni. […] Az emberfeletti ember gondolata az apokaliptikus »ugrást« nem a megtérésbe, vezeklésbe, megtisztulásba, vagy bűnbánatba helyezi át, hanem a […] fokozódásba. […] Az emberfeletti ember a megtérés [Umkehr] nélkül célba ért, mennyen átnőtt történelmi ember. A menny ilyetén szétrobbanását a felfokozott emberszerűség által, ami vallásilag (még Nietzsche számára is) eladósodás, azaz bűnössé válás, és az is marad, Nietzsche előre megjósolta.”

Hogyan lehetne értelmezni e meglehetősen homályos részletet? Íme egy lehetséges olvasat: az emberfeletti ember csak fokozza a hübriszt, a hatalom kultuszát, a kapitalista vallás végtelenségig való terjeszkedését; nem cáfolja meg az emberek bűnösségét és kétségbeesését, illetve sorsukra bízza őket. Ez még mindig az egyén próbálkozása, aki szeretne kivételes lenni, vagy az arisztokrata elité, hogy kilépjen a kapitalista vallás vasabroncsából, ám szintén csak újratermeli annak logikáját. (Ez csak egy feltevés, és bevallom, ez a Nietzsche-kritika eléggé megfoghatatlan számomra…)

3)        Marx szocializmusa: „S hasonlóképp Marx is: a meg nem forduló [nicht umkehrende] kapitalizmus a kamattal és a kamatos kamattal, amelyek az adósság, vagyis a bűn [Schuld] funkciói (lásd e fogalom démoni kétértelműségét), szocializmussá válik.” Tény, hogy Benjamin ebben az időszakban nem ismert túl sok mindent Marx életművéből. Valószínűleg saját benyomásai alapján újra előveszi Gustav Landauer marxizmuskritikáját, amelyet azzal vádol, hogy egyfajta Kapitalsozialismust akar megalapozni: az anarchista gondolkodó szerint Marx számára „a kapitalizmus teljes egészében (ganz und gar) saját magából fejleszti ki a szocializmust, a szocialista termelési mód a kapitalizmusból »virágzik ki« (entblüht)”, nevezetesen a termelés és a hitel központosítása által.^[27] Nem látható azonban tisztán, hogy a „hiba”, valójában a Schuld, vagyis egyszerre „bűnösség” és „adósság” mire utal a töredékben. Benjamin számára mindenestre a marxi szocializmus megmarad a kapitalista vallás kategóriáinak rabjaként, tehát nem mutat fel egy kiutat. Mint tudjuk, Benjamin jelentékenyen megváltoztatta véleményét ebben a témában 1924-től kezdve, miután elolvasta Lukács György Történelem és osztálytudat című könyvét.

4)        Erich Unger és a kapitalizmusból kivezető út: „A kapitalizmus meghaladása a vándorlás által. Unger: Politik und Metaphysik, 44. o.” A Wanderung szó hajlik a zavarosságra, a francia, szerfölött irodalmi fordítás pedig helytelen.^[28] Valójában nem „gyalogtúráról” van szó, hanem inkább vándorlásról vagy elmozdulásról. Az Erich Unger által használt kifejezés Wanderung der Völker, népvándorlás. Íme, mit ír Unger a Benjamin által idézett könyv 44. oldalán:

„Egyetlen logikus választás van: akár összetűzés nélküli üzletről, akár népvándorlásról van szó. […] A támadás a »kapitalista rendszer« ellen minduntalan annak fennhatóságában folyó játszmákban mutatkozik meg. […] Ahhoz, hogy a kapitalizmussal szemben bármit el lehessen érni, mindenekelőtt nélkülözhetetlen a hatókörének (Wirkungsbereich) elhagyása (heraustreten), mert azon belül a kapitalizmus minden ellene irányuló cselekedetet képes felemészteni.” Unger hozzáteszi, a polgárháború Völkerwanderung általi helyettesítéséről van szó.^[29]

Tudjuk, hogy Benjamin kedvelte Erich Unger „anarchista metafizikai” elgondolásait, és hogy jó színben tüntette fel azokat Scholemmel való levelezésében. Nem tudjuk mindazonáltal, hogy ezt a „kapitalista hatókör elhagyását” érvényes kiútnak tekintette-e. A töredék nem ad nekünk semmi információt ebben a tárgyban.^[30]

5)        Gustav Landauernek, az Aufruf zum Sozialismus szerzőjének anarchista szocializmusa. A Benjamin által a töredékben idézettre következő oldalon írja az anarchista gondolkodó:

„A szocializmus visszafordulás [megtérés] [Umkehr]; a szocializmus egy új kezdet; a szocializmus a természettel való viszony helyreállítása [Wiederanschluss], a szellem újbóli belépése, a kapcsolat visszahódítása […] A szocialisták tehát újra csoportosulni akarnak a közösségekben [Gemeinden]…”^[31].

 

A Landauer használta terminus, az Umkehr, pontosan ugyanaz mint, amit Benjamin használ Nietzschét kritizálva — kinek emberfeletti embere visszautasítja a „megtérést, vezeklést” (Umkehr, Sühne), és megtérés (Umkehr) nélkül érkezik az éghez — és Marxot, akinek szocializmusa csak „meg nem forduló [nicht umkehrende] kapitalizmus”. Feltételezhetjük tehát talán, hogy Landauer szocializmusa, magában foglalva egyfajta „megtérést” vagy „visszafordulást” — a természethez, az emberi kapcsolatokhoz, a közösségi élethez —, képezheti a kapitalista vallás építette „kétségbeesés házának” kijáratát. Landauer nem állt attól messze, hogy hívő legyen, miként Erich Unger sem, akinek el kellett hagynia a kapitalista uralom hatókörét ahhoz, hogy vidéken szocialista közösséget hozhasson létre. Az ő szemében azonban ez a lépés nem mondott ellent a szociális forradalom perspektívájának: könyve kiadása után kevéssel a kérész életű müncheni Tanácsköztársaság (1919) oktatásügyi népbiztosa lett — ami bátor elköteleződés volt, mely később az életébe került.

Norbert Bolz a Benjamin-töredékben szereplő Umkehr-fogalmat érdekes magyarázatában úgy értelmezi, mint választ Weber érvelésére: a kapitalizmust mint elkerülhetetlen végzetet látja. Benjamin számára az Umkehr egyszerre jelenti a történelemmel való szakítást, metanoiát, engesztelést, megtisztulást és… forradalmat.^[32]

Természetszerűleg ezek csak feltételezések, a töredék maga nem mutat semmilyen kiutat, rémülten és nyilvánvalóan ellenségesen megelégszik azzal, hogy elemzi a tőke vallásának kíméletlen és „szörnyű” logikáját.

Benjamin 1930-as évekbeli írásaiban, konkrétan a Passzázsokban, a kapitalizmus mint vallás problematikáját az áru fetisizmusának és a tőkének mint mitikus struktúrának a kritikája váltja fel. A két megközelítés közötti hasonlóságok kétségkívül kimutathatók — ilyen például az utalás a kapitalista rendszer vallási aspektusaira —, ám a különbségek sem kevésbé nyilvánvalóak: az elméleti keretet immár egyértelműen a marxizmus adja.

Benjamin elméleti mezejéből egyúttal eltűnni látszik a weberi problematika is; A történelem fogalmáról szóló írásban találunk egy utolsó, burkolt, mégis beazonosítható utalást a weberi tételekre. A XI. tézisben Benjamin az ipari munka kultuszát bírálja a német szociáldemokráciában, és ezt írja: „A régi protestáns munkaerkölcs [protestantische Werkmoral] támadt föl, szekularizált alakban, a német munkások között”.^[33]

 

Benjamin 1921-es, Webertől ihletett, ám a szociológus érveitől jócskán eltávolodó töredéke egy olyan vonulathoz tartozik, amelyet a Weber-korpusz antikapitalista olvasatainak nevezhetnénk. Jelentős mértékben egy „félrevezetésről” van szó: Weber elméleti álláspontja a kapitalizmus vonatkozásában nem lép túl egy bizonyos ambivalencián, az „axiológiai semlegesség”, a pesszimizmus, a beletörődés egy bizonyos keverékén, márpedig Weber egyes hűtlen „tanítványai” A protestáns etika érveit arra használják majd, hogy a szocialista/romantikus sugallatból szenvedélyes antikapitalizmust fejlesszenek ki.

Az 1912—1914-es években Heidelbergben Max Weber baráti köréhez tartozó Ernst Bloch az első az említett vonulatban. Mint láttuk, Bloch „találta ki” 1921-es Thomas Münzer-könyvében a „kapitalizmus mint vallás” kifejezést (Kapitalismus als Religion), amelyben a felelősséget a kálvinizmusnak tulajdonítja.^[34] E vád tanúja nem más, mint… Max Weber: Kálvin tanítványainál „a munka elvont tartozásának köszönhetően a termelés keményen és módszeresen folyik, a Kálvin által a puszta fogyasztásra vonatkoztatott szegénység eszményképe hozzájárul a tőkeképződéshez. A takarékoskodás kötelessége köti viszont a gazdagságot, ugyanis ez utóbbi úgy értelmeződik, mint elvont nagyság, amely magában megáll, és amely megköveteli önnön magától a gyarapodást […] Mint ahogy Max Weber kitűnően bemutatta, a kapitalista gazdaság a fejlődés útján teljesen megszabadult, elszakadt, mentessé vált az ősi kereszténység összes lelkiismereti aggályától, csakúgy, mint attól, amit a középkor gazdasági ideológiája még megőrzött a viszonylagosan keresztényiből.”^[35] Weber „értékítélettől mentes” elemzése a kálvinizmusnak a kapitalista szellem fellendülésében játszott szerepéről az olyan, katolicizmustól elbűvölt marxista szerzőnél, mint Ernst Bloch, a kapitalizmusnak és protestáns gyökereinek kegyetlen kritikájává válik… Mint ahogy láttuk, Benjamin kétségkívül ihletést merített ebből a szövegből, ám anélkül, hogy osztotta volna Bloch szimpátiáját az „ősi kereszténység lelkiismereti aggályai” vagy a középkori katolicizmus gazdasági ideológiájának „viszonylagosan keresztényi” eleme iránt.

Lukács Történelem és osztálytudatának bizonyos részleteiben is találunk Weber-idézeteket a kapitalista tárgyiasítás kritikájának megerősítéséhez. Néhány évvel később a freudista-marxista Erich Fromm következett, aki 1932-es esszéjében Weberre és Sombartra hivatkozik, hogy rámutasson a kálvinizmus felelősségére a boldogsághoz való jog eszméjének lerombolásában — amely eszme pedig jellemző volt a prekapitalista társadalomakra, miként a középkori katolikus kultúrára is —, illetve abban, hogy ezt az eszmét polgári etikai normák váltották fel: a munka, a szerzés és a takarékoskodás iránti kötelesség.^[36]

Benjamin 1921-es töredéke tehát egy példája ezeknek az „invenciózus” olvasatoknak — a zsidó-német gondolkodók romantikus sugallatú életműveinek —, amelyek Weber szociológiai munkáit, különösen A protestáns etika és a kapitalizmus szellemét használták fel munícióként egy szabályos támadáshoz a kapitalista rendszer, annak értékei, praxisai és „vallása” ellen.

 

Érdekes lenne Benjamin A kapitalizmus mint vallását összehasonlítani a latin-amerikai felszabadítás teológusainak munkáival, amelyeknek szerzői jóllehet egyáltalán nem ismerték az 1921-es töredéket, az 1980-as évektől kezdve mégis a kapitalizmusnak mint a bálványimádás vallásának radikális kritikáját fejlesztették ki. Hasonlóképpen, Hugo Assmann szerint a kapitalista „gazdasági vallás” magával a gazdasági paradigmával velejáró teológiájában és a mindennapi fetisiszta szenteskedő gyakorlatban jelenik meg. Azok a nyíltan vallási fogalmak, melyek a „piac kereszténységének” irodalmában — például napjaink neo-konzervatív vallásos írásaiban — találhatók, csak kiegészítő funkcióval bírnak. A piac teológiája Malthustól a Világbank legutóbbi dokumentumáig könyörtelenül áldozati teológia: azt várja el a szegényektől, hogy ajánlják fel életüket gazdasági bálványok oltárán.^[37] Hasonló érveket láthatunk a fiatal brazil (koreai származású) teológusnál, Jung Mo Sungnál, aki L’idolâtrie du capital et la mort des pauvres (A tőke bálványozása és a szegények halála, 1989) című könyvében a nemzetközi kapitalista rendszer etikai-vallási kritikáját viszi véghez. E rendszer intézményei, mint az IMF és a Világbank, a külső adósság kérlelhetetlen logikájával arra ítélik a Harmadik Világ szegényeinek millióit, hogy áldozzák fel magukat a „világpiac” isteneinek. A kapitalista vallás számára „a piacon kívül nincs üdvözülés. A piac ezen szakralizációjának köszönhetően lehetetlenség elgondolni a kiszabadulást ebből a rendszerből és egy másik alternatívát. Minden ajtót becsukunk a transzcendencia előtt, akár történelmi értelemben fogjuk fel (egy másik társadalommodellként a kapitalizmuson túl), akár az abszolút transzcendencia értelmében (nincs más Isten a Piacon túl).”^[38]

Nyilvánvalóak az analógiák — miként a különbségek is — Benjamin elgondolásaihoz képest. De ez már nagyon messze vezetne minket e cikk témájától…

 

Szerző: Michael Löwy

Fordította: Kovács Flóra

A fordítást ellenőrizte: Brassai Zoltán

 

HIVATKOZOTT MŰVEK

• Assmann, Hugo, és Franz Hinkelammert. A Idolatria do Mercado. Ensaio sobre Economia e Teologia. San Paulo: Vozes, 1989.
• Benjamin, Walter. „A kapitalizmus mint vallás.” Fordította Fogarasi György. Et al. — kritikai elmélet online 1: Gazdasági teológia (2013), szerkesztette Fogarasi György. www.etal.hu.
• –––. Egyirányú utca; Berlini gyermekkor a századforduló táján. Budapest: Atlantisz, 2005.
• –––. „Einbahnstraße.” In uő, Gesammelte Schriften, 4. köt. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1972.
• –––. „Le capitalisme comme religion.” In uő, Fragments philosophiques, politiques, critiques, littéraires, szerkesztette Ralph Tiedemann és Hermann Schwepenhäuser. Fordította Christophe Jouanlanne és Jean-François Poirier. Paris: PUF, 2000.
• –––. „Über den Begriff der Geschichte.” In uő Gesammelte Schriften. 1/2. köt. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1974.
• –––. Angelus Novus (Értekezések, kísérletek, bírálatok), szerkesztette Radnóti Sándor. Budapest: Magyar Helikon, 1980.
• –––. Gesammelte Briefe. 2. kötet. Frankfurt: Suhrkamp, 1996.
• Bloch, Ernst. Thomas Münzer als Theologe der Revolution. Frankfurt: Suhrkamp, 1962 (1921).
• –––. Thomas Münzer, théologien de la Révolution. Fordította Maurice de Gandillac. Paris: 10/18, 1964.
• Bolz, Norbert. „Der Kapitalismus — eine Erfindung von Theologen?” In Kapitalismus als Religion, szerkesztette Dirk Baecker. Berlin: Kulturverlag Kadmos, 2003.
• Fromm, Eric. „Die psychoanalythische Charakterologie und ihre Bedeutung für die Sozialpsycholgie.” In Gesamtausgabe. 1. kötet. Stuttgart: Deutsche Verlag-Anstalt, 1980.
• Fuchs, Bruno Archibald. Der Geist der Bürgerlich-Kapitalistischen Gesellschaft. Eine Untersuchung über die Grundlagen und Voraussetzungen. München/Berlin, 1914.
• Hamacher, Werner. „Bűntörténet (Benjamin vázlata: »A kapitalizmus mint vallás«).” Fordította Pál Katalin. Et al. — kritikai elmélet online 1: Gazdasági teológia (2013), szerkesztette Fogarasi György. www.etal.hu.
• –––. „Schuldgeschichte. Benjamins Skizze »Kapitalismus als Religion«.” In Kapitalismus als Religion, szerkesztette Dirk Baecker. Berlin: Kulturverlag Kadmos, 2003.
• Landauer, Gustav. Aufruf zum Sozialismus. Berlin: Paul Cassirer, 1919.
• Lindner, Burkhard. „Der 11.9.2001 oder Kapitalismus als Religion.” In Ereignis. Eine fundamentale Kategorie der Zeiterfahrung. Anspuch und Aporien, szerkesztette Nikolaus Müller Schöll. Bielefeld: Transcript Verlag, 2003.
• Müller, Adam. Zwölf Reden über die Beredsamkeit und deren Verfall in Deutschland. München: Drei Masken, 1920 (1816).
• Nietzsche, Friedrich. Ecce Homo (Hogyan lesz az ember azzá, ami). Fordította és jegyzetek Horváth Géza. Budapest: Göncöl, 2003.
• Soosten, Joachim von. „Schwarzer Freitag: die Diabolik der Erlösung und die Symbolik des Geldes.” In Kapitalismus als Religion, szerkesztette Dirk Baecker. Berlin: Kulturverlag Kadmos, 2003.
• Sung, Jung Mo. Deus numa economia sem coraçâo. Pobreza e neoliberalisme: um desafio oà evnagelizaçâo. San Paulo: Paulinas, 1992.
• Tiryakian, Edward A. „The Sociological Import of a Metaphor: Tracking the Source of Max Weber’s »Iron Cage«.” In Max Weber: Critical Assessments, szerkesztette Peter Hamilton. London: Routledge, 1991).
• Unger, Erich. Politik und Metaphysik, szerkesztette Von Mangred Voigt. Würzburg: Könnigshausen & Neumann, 1989 (1921).
• Weber, Max. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Fordította Józsa Péter, Lissauer Zoltán és Somlai Péter. Budapest: Cserépfalvi, 1995; 2. bővített kiadás.
• –––. L’éthique protestante et l’esprit du capitalisme. Fordította Jean-Pierre Grossein. Paris: Gallimard, 2001.

 

[A fordítás alapja: Michael Löwy, „Le capitalisme comme religion: Walter Benjamin et Max Weber”, Raisons politiques 23 (2006/augusztus), 203—19.]