Harcművészet-kutatás (2018)
Kérchy Vera
Előszó
Kötetünk nem titkos praktikákat, módszereket, és nem is kimerítő történeti összefoglalásokat tartalmaz az egyes harcművészeti irányzatokkal kapcsolatosan. Sixt Wetzler tanulmányából idézve: „a feladatunk nem annak leírása, hogy például »hogyan áramlik a qi«, hanem annak, hogy »a kínai belső stílusú harcművészetek bizonyos gyakorlói szerint hogyan áramlik a qi«”. Az alább olvasható írások azt járják körül, hogyan lehet a harcművészeteket – mint komplex ideológiai rendszerekkel és világképekkel körülvett testi praxisokat – tágabb kulturális kontextusban, kritikai-analitikus perspektívából szemlélni. Az összehasonlító elemzés, az interdiszciplináris megközelítés módszere szinte szükségszerűen következik: a női sportolók médiareprezentációjának vizsgálata a gender studies, a harcművészet előadójellege a színház- és performansz-elméletek, a jóga vagy a qigong módszereinek vizsgálata a metafizika filozófiai perspektíváját igényli, és így tovább.
Határozottan „nyugati” és „kortárs” elméleti szemszögből tekintünk tehát a sokszor saját kultúrkörünkön kívülről érkező jelenségekre, nem szem elől tévesztve a hagyományok közti különbségeket; ellenkezőleg, az interkulturális kutatás alapja magának a különbségnek (s a hozzá tartozó olyan kategóriáknak, mint az idegen/saját, kevert/tiszta, hamis/autentikus), az elkülönböződésnek a helyzetbe hozása. Ez sokszor már csak abból a kutatói helyzetből is következik, hogy az elemző a távol-keleti hagyományokat nyugatra keveredett változatukban vizsgálja, a sokat hivatkozott Adam Frankhez hasonlóan „a kicsi öreg kínai mestert” amerikai (brit, magyar stb.) „verziójában” ismeri meg.[1] A különböző kultúrákból származó stílusok nyugati szereplésének és ezek szükségszerű variálódásának sajátos jelenségei kapcsán relevánsabbnak és meggyőzőbbnek tűnik a kritikai értelmezői horizont alkalmazása, mint a stílusok „eredeti” (taoista, buddhista, hindu stb.) eszmerendszereivel való reflektálatlan azonosulás. A különböző terminológiai készletek és logikai mátrixok keresztmetszetében fókuszba kerülhetnek e kollektív és egyéni identitásképző társadalmi gyakorlatok implicit testfelfogásai és ismeretelméleti rendszerei. (A tárgytól való kulturális távolságot a személyes érintettség ellenpontozza: a harcművészet-kutatók általában maguk is gyakorlók, így a kutatás tárgyának kéznéllevősége a közvetlen kísérletezésnek, a „résztvevő megfigyelésnek” is lehetőséget biztosít. Ez kötetünk esetében is így van: minden szerzőnk kivétel nélkül gyakorló valamilyen harcművészeti területen.)
A különféle harcművészeti iskolák transzkulturális térhódítása és az ennek folytán kialakult kulturális praxisok vizsgálatának igénye mellett a harcművészet-kutatás kidolgozását a 20. század második felének testtel foglalkozó elméleti érdeklődése indokolja a nyugati kultúrkörben. A „performatív fordulat” a színháztudomány (Schechner, Fischer-Lichte), a filozófia (Merleau-Ponty, Derrida), az esztétika (Schusterman), a szubjektumelméletek (Butler, Foucault), a médium- és intermedialitás-elméletek (Mitchell, Peach), a nyelvfilozófia (Austin) figyelmét a jelhasználat materiális dimenzióira, a jelölőfolyamat szimbolikus mozzanaton „túlcsorduló” akcióira, a nyelvi eseményre fordította. A harcművészeti formagyakorlatok mint testet és testre „író” textusok, performatív performanszok nemcsak hogy olvashatóak (identitást és ismeretelméletet formáló, kulturális) szövegekként, de magának a dekonstruktív szövegműködésnek, a (performatív és a reprezentációs aspektusok közti) retorikai feszültségnek, vagyis a nyelvben rejlő (mindenkori félreérthetőségért felelős) harcnak a szemléletes allegóriái is egyben.
E tematikus kötet összeállítását a Cardiffban 2015 óta évente megrendezésre kerülő Martial Arts Studies nemzetközi konferencia inspirálta, melyet szerkesztőtársammal, Kanizsai Ágnessel visszatérően látogatunk. Az itt elhangzott előadások publikált verziói képezik fordításaink zömének alapját.[2] Az volt a célunk, hogy a nemzetközi színtéren is még fiatalnak számító kutatási irányvonalból magyar nyelven is ízelítőt adjunk, reményeink szerint bekapcsolva ezzel a harcművészet-kutatást a már meghonosodott, módszerüket és vizsgálódási tárgyukat illetően közel álló (testtel, identitással, kortárs kulturális jelenségekkel foglalkozó) diszciplínák akadémiai diskurzusába. A fordítások mellett fontosnak tartottuk magyar szerzők tanulmányainak közlését is, hogy bepillantást nyerjünk, itthon mely területeken folynak kutatások (egymástól mindeddig némiképp elszigetelten) a harcművészetek vonatkozásában.
A fordításokkal, az idegen kifejezések átültetésével kapcsolatban elkerülhetetlen volt, hogy végül (itt és most) mentegetőznünk kelljen, mivel lehetetlenségnek, pontosabban kevéssé életszerűnek bizonyult az egységes elv követése. Ezért úgy döntöttünk, hogy a közismertebb kifejezések esetében a magyar tudományos átírási formához igazodunk, a kevéssé elterjedtekkel kapcsolatban pedig (fordítások esetében) a szerző írásmódját követjük (pl. a kínai kifejezések esetében a pinjint vagy az angol Wade-Giles-féle átírást). E bábeli szédelgésnek köszönhetően előfordulhat, hogy ugyanaz a kifejezés eltérőképp szerepel egy-egy idézetben, mint a főszövegben (pl. jin-jang/ yin-yang, taiji/ tai-chi). Nem tehetünk mást, mint, hogy elnézést kérünk botladozásainkért.
A blokkokat aszerint igyekeztünk kialakítani, hogy milyen tudományterületi diskurzus, elméleti előfeltevés dominál a harcművészetek interdiszciplináris vizsgálatában. A bevezető szekció két tanulmánya a harcművészet-kutatás definíciós kísérletének tekinthető. Sixt Wetzler öt pontos rendszere – melyben megkísérli kimerítően lefedni a harcművészetek legfőbb kritériumait – azért különösen fontos, mert sokan hivatkoznak rá, használják azt, amikor a legkülönfélébb témákba bonyolódva minduntalan belefutnak a „mi tekinthető harcművészetnek?” kérdésbe. Így például Benjamin Judkins is, aki a fénykardvívásról értekezve találja magát szemközt az iskolák autentikus/mesterséges mibenlétének problémájával. A Csillagok háborúja-franchise hatására népszerűvé vált fiktív harcművészeti ág szimulákrum-jellege olyan fontos elméleti kérdéseken is elgondolkodtat, mint hogy nem eleve fiktív-e minden harcművészeti ág eredettörténete, mítosza; illetőleg, hogy ha valódi sérüléseket és valódi (identitásfelfogásbeli, világszemléletbeli) érzéseket kelt egy kitalált stílus (vagy hogy ha azt tekintjük, hogy az edzőtermek szimulált szituációiban a történelmi múltú harcművészetek is fikcionalizálódnak), van-e érelme az „eredeti”, „hiteles” kontra „kitalált”, „hamis” oppozíciópárok fenntartásának.
A következő „kultúrakritikai” blokkban egy közismert popkulturális ikonról és a sportolónők gender-kérdéseket feszegető médiareprezentációiról olvashatunk. Paul Bowman Bruce Lee-könyvének bevezető fejezetei ízelítőt adnak, hányféle oldalról (sztárelmélet, ideológiakritika, a jelenlét dekonstrukciója, posztkolonializmus, stb.) járható körül a „Kis Sárkány” posztmodern mítosza. Szociológiai módszerekre (interjúkészítés, statisztika) építő szövegükben Alex Channon és Catherine Phipps a harcművészetet és a küzdősportot űző nők feminin performanszai kapcsán vitába szállnak azzal a nézettel, hogy az elférfiasodás bélyegét kompenzáló nőies viselkedési formák újraerősítenék az őket kompenzációra kényszerítő, hierarchizáló, patriarchális logikát; és amellett érvelnek, hogy a „harcos” és a „nő” markereinek összebékítése, a „harcos női” identitás belső konfliktusoktól mentes eszméje képes belülről bomlasztani az erős, kemény férfi és a gyenge, passzív nő ellentétére épülő társadalmi ideológiát.
A színházas blokkba három teljesen eltérő szemszögű írás került, mégis valamilyen módon mind a taiji és a színház keresztmetszetében helyezi el tárgyát. A kanadai színházalkotó (rendező-koreográfus) Daniel Mroz harcművészeti képzést is tartalmazó színészvezetési módszereit rendezi elméletté összefogva a (Grotowski és Barba nevéhez köthető) Nagy Reform jelenlétközpontú színházelméletét a taiji és a qigong gyakorlásához szükséges testtudatosság technikájával. Szalay Henrietta elemzésének központjában annak az alkotónak (Goda Gábornak) az előadása áll, aki magyar kontextusban tudott Mrozhoz hasonlóan a (tánc)színházat és harcművészetet ötvözve egy lenyűgöző, széleskörű elismerést kivívó (Lábán Rudolf-díjas) produkciót létrehozni. Az írást sajátosan érzékennyé és személyessé teszi, hogy a szerző maga is színházi ember, amellett, hogy taiji-gyakorló. Saját tanulmányom a taijiquan-gyakorlás diskurzusában elterjedt marionett-metaforának performativitás-elméleti dimenzióit feszegeti, Kleist híres esszéje nyomán az egyes mozgássorokat (egy kardozó medvéét, egy lábát piszkáló fiúét, a táncoló marionettekét és a taijizó harcművészét) különböző olvasásmodelleket implikáló szövegeknek tekintve.
A filmes szekció egy elméleti és egy elemző szöveget tartalmaz. Kyle Barrowman a harcművészeti filmek interdiszciplináris területének vizsgálata kapcsán, Paul Bowman és Stephen Theo írásainak kritikáját adva (mindenekelőtt A sárkány közbelépről adott eltérő elemzéseikre koncentrálva) azt a kérdést állítja fókuszba, hogyan lehet gyümölcsöző viszony a harcművészet és a filmtudomány találkozásából anélkül, hogy az előbbi „gyarmatosítaná” az utóbbit, s hogy az elemzési perspektíva „börtönné” válna az elemző számára. Kanizsai Ágnes a Korra legendája című animációs sorozatban vizsgálja a négy elem „idomításának” fiktív technikáját harcművészeti szempontból (Wetzler öt osztatú definícióját alkalmazva), a női harcos főszereplése kapcsán felvetődő kérdéseket a gender-elméletek alapvetései felől is átgondolva, a feminin és maszkulin vonások között egyensúlyozó akcióhősnői identitás szubverzív lehetőségeit pedzegetve.
Drimál István nagy lélegzetvételű tanulmányában a taiji és a jóga spirituális eszmerendszerének, filozófiájának összehasonlítása kapcsán a fizikai gyakorlatok, testi módszerek, és az ezek mögött álló komplex teóriák elválaszthatatlanságát hangsúlyozza erős kritikáját adva napjaink felszínes, gyors fogyasztásra törekvő fitneszkultúrájának. Amellett érvel, hogy transzcendens célok nélkül mind a kínai belső alkímia, mind az Iyengar-féle jóga módszerei komolyan célt téveszthetnek. Kelemen Zoltán tanulmánya a Kassai Lajos által újjáélesztett ősi magyar harcmodorral, a lovasíjászattal foglalkozik. A szerző személyes élményeire, Kassai könyvére, valamint az ebből készült filmre támaszkodva vizsgálja a hagyományt és a modern technológiát ötvöző harcművészeti forma vadászati, harcászati és spirituális vonatkozásait, a fókuszt mindvégig a – többek között az „egyszemélyes útkeresés” zen íjászfelfogásával párhuzamba állított – lovasíjász-ideológián tartva.
Végezetül elmaradhatatlannak gondoltuk, hogy egy harcművészet-kutatást bemutató kötetben szó essen Paul Bowman „alapműnek” számító könyvéről, ezért a recenzió rovatot e sokat hivatkozott mű bemutatásának szenteltük. Ez az interdiszciplináris, de leginkább talán kultúrakritikai perspektívájúnak nevezhető könyv e kötet mindkét szerkesztője számára kulcsot jelentett e szerelmeket (bölcsészetet és harcművészetet) összeeresztő, izgalmas világba.
Kötetünk borítójáért Vadas Máténak tartozunk köszönettel, aki a harcművészet-kutatás szempontjából szintén nem elhanyagolható képregénykultúrát is a látótérbe emelve idézte meg a Harcosok Klubjának[3] első két alapszabályát: 1. Nem beszélünk a harci klubról. 2. Nem beszélünk a harci klubról. Nos, talán itt az ideje, hogy beszéljünk róla!
[A kötet az FK124877 számú projekt keretei között, a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatással az NKFIA (OTKA) pályázati program finanszírozásában valósult meg.]
JEGYZETEK
[1] Lásd Adam Frank, Taijiquan and the Search for the Little Old Chinese Man: Understanding Identity through Martial Arts (New York, Basingstote, UK: Palgrave Macmillan, 2006). ←
[2] A Martial Arts Studies Journal online folyóirat (http://masjournal.org.uk/) mellett fontos említést tenni a cardiffi kutatóműhely teljes honlapjáról: The Martial Arts Studies Research Network, https://mastudiesrn.wordpress.com/. ←
[3] Paul Bowman kötetünkben részletében bemutatott Bruce Lee-monográfiájában izgalmas elemzést ad Palahniuk könyvének filmes adaptációjáról (1999, r. David Fincher) főként arra fókuszálva, hogy a Tyler Durdent alakító Bred Pitt beállásaival és grimaszaival miként idézi meg a „Kis Sárkány” ikonikus figuráját, finom „Bruce Lee”-palimpszesztet csempészve a filmes alkotás szövetébe. ←
Friss kötetünkből…
Madách a Tragédiában nem pusztán a dramaturgia terén előzte meg évtizedekkel korát […], hanem szemléletében is, hiszen a XIV. szín a bolygó jövőjéért, a klímaváltozás miatt bekövetkező hanyatlásért aggódó gondolatokat is elénk tárja.
Az öko-irodalom tehát a poszthumanizmus által felkínált értelmezések mentén olvasható.
A szélsőséges klímának az emberrel szemben támasztott kihívása megfeleltethető magának a papírlapnak az íróval és az olvasóval szemben támasztott kihívásával. A klímával való megküzdés története pedig a novellaírás és -olvasás történetével egyenértékű, amely […] betölti és megszólaltatja a „fehér csendet”, a papír csendjét.
…a katasztrófa minden esetben az emberiség vagy egy ember által kiépített rendszer szempontjából katasztrófa.
…a romantika nem csupán a mechanisztikus világképpel valós szembefordulásként, de a mai mélyökológiai irányzatok előfutáraként is értelmezhető. A vámpír ebben a kulturális közegben lett a populáris irodalom egyik legkedveltebb figurája.
…A vén cigány vízzel kapcsolatos képeit a Lear király fordítási munkálatai, a Shakespeare-ben való elmélyedés ihlethették.
A szolgálólány meséje […] még olvasható volt úgy, mint ami a környezetváltozás lehetséges társadalmi következményeire figyelmeztet, de a folytatások mintha igyekeznének megszelídíteni ezt az üzenetet.
A regény kulcsjelenete az az óriáspillanat, amikor Törless szinte kiteszi testét az égbolt hatásának, a végtelen sugárzásának, az ég tekintetének, s ugyanakkor saját fürkésző tekintetével az eget faggatja.
Előkészületben…
…a technológiába (egy technológiába) bele is lehet szeretni.
Az emberből sosem lesz gép. Az embertelen, de embervoltú nyilván még borzongatóbb, mivel alattomosabb és végzetesebb, mint az olyan ember, aki csak gép.
Azonban mihelyt a protézis vagy az általában vett technicitás válik a tudás, illetve az elmondható vagy elgondolható dolgok feltételévé, szükségszerűen korlátozottá válik mindaz, ami a protézisről mint protézisről pozitívan tudható vagy mondható.
…miközben az élő test munkavégző részének felváltását célozza, a gép már eleve ott volt abban a gép előtti gépben, amit összmunkásnak (Gesamtarbeiter) neveznek…
Archívumunkból…
…ha a kérdés az, hogy „Mi az a Bruce Lee?”, akkor a válasz az lehet, hogy egy triviális és trivializáló, erőszakos, maszkulin, orientalista sztereotípia…
Brueghel egyik, véleményem szerint zseniális megoldása, hogy a templom csúcsát lemetszi a kerettel, következésképp eldönthetetlen, hogy katolikus vagy protestáns templomot látunk-e…
A jelen maga nem szinguláris esemény, a modernség mint sajátos tranzitórikus narratíva teszi lehetővé egyáltalán észlelhetőségét.
A költő „átváltozása” undorító piócává („hirudo”) az Ars Poetica utolsó soraiban megnyitja az utat, hogy a Metamorphosest a horatiusi szöveg radikalizált és eltúlzott változataként olvassuk…
Ezért Wildnak nemcsak kezeket kell felhalmoznia, hanem saját feddhetetlenségének bizonyítékait is: amit ez a nominalista érvelés megfogalmaz, az az erkölcsi tőke elengedhetetlen volta a termeléshez…
Ám önmagunk tükörképe illuzórikus észlelést eredményez, hiszen önmagunkat se a tükör helye általi külső perspektívából, se pusztán vizuálisan, se egy egészleges képként nem tudjuk észlelni.
A valóságfogalmak összeütközése abban az esetben komikus, ha e fogalmak egymással szembeni értelmetlensége nevetséges, következményét tekintve azonban akár végzetes is lehet.
Gyakorlatilag elkerülhetetlen hinni valamiben, ami épp velünk történik: mediálás, igazságtörténés, döntésáldozat, önmagunk történeti kritikája, hálózatosodás/hálózatosítás, viszonykalkuláció, gesztusrezonancia vagy a pomogácsok támadása.
A falépítők dolgoznak, hogy dolgozhassanak, a „jóbok” pedig hisznek, hogy higgyenek.
Az adósság nem ismer semmilyen időt és semmilyen történelmet.